A kommunikációs torony

Ilyen egészséges módon élt és gondolkodott az imént említett fiatalember, akiről úgy tartják, az umbriai Nursiából származott (a települést a mai térképeken Norcia néven keressük). Előbb maga is remeteéletet folytatott, majd megbízták a vicovarói kolostor vezetésével. Az itteni szerzetesi élet megszervezése kudarcba fulladt, Benedeknek – Szent Benedeknek – távoznia, sőt, menekülnie kellett. Később áttelepült Monte Cassinóra, amely a keresztény kultúrvilágnak azóta is egyik kommunikációs tornya.

Nem véletlenül használom ezt a kifejezést. Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát egy alkalommal, amikor azt kérdezték tőle különböző nemzetiségű fiatal látogatók, mit „csinálnak” a szerzetesek Szent Márton hegyén – vagy ahogyan általában ismerik: Pannonhalmán –, egyáltalán, mi szükség egy ilyen kolostorra, így válaszolt: „Egy hegyre épült, ezeréves kommunikációs központba érkeztek. Háromirányú a kommunikáció: Isten és ember, ember és ember közötti, valamint szívünkön belüli; az ember lelkével folyik ez a kommunikáció, azaz beszélgetés. A háromirányú kommunikáció tapasztalatát a kultúra segítségével, annak hajszálgyökerein juttatjuk el környezetünkhöz: tanításban, nevelésben, lelkipásztori munkában, a vendégek fogadásában, tudományos munkában.”
A főapát a főparancsot – szeresd Uradat, Istenedet, s helyesen önmagadat és embertársadat – így próbálta áttenni az érthető közlés síkjára.
Benedek regulája, s ezzel együtt a bencés rend Nagy Károly császár idejében már szinte egész Európában elterjedt – egységesült a nyugati szerzetesség. A regula az Európai Unió alapokmányának tekinthető. A mai egységes Európa létrehozására tett kísérletek tulajdonképpen az első, bencés európai uniót igyekeznek másolni – csakhogy kevésbé célravezető „technológiával” (kizárólag anyagi haszon, piac, nyereség, gazdasági és politikai hatalom), ezért máris látjuk a kudarcát, még mielőtt valóban létrejöhetne.

Mi volt a benedeki, a bencés európai unió sikerének lényege? Amit a főapát említett: a kolostorokban, a szerzetesek lelkében, szellemében és cselekedeteiben működött a háromirányú kommunikáció. S ezt „öltöztette fel” a társadalmi és földrajzi szervezettség. A kolostorok szervezeti, gazdasági és kulturális működési modellt nyújtottak, ugyanakkor szinte napi járóföldnyi távolságra egymástól behálózták és összekötötték az akkori földrészt.

A hazai emlékezet 996 óta tartja számon a magyar bencéseket – bár kezdetben nyilván nem magyarok voltak. Számon tartja? Nem lehetünk biztosak benne. Elgondolkodtató élményben volt részem: az Erzsébet híd pesti hídfőjénél jó néhány embert megkérdeztem, honnan kapta nevét a szemközti hegy. Gellérthegy – ezt még tudták. Aztán a bizonytalan kérdező magyarázkodások: Valaki leesett onnan? Lelökték? Egy háborúban itt harcolt Gellért vitéz? Nem valami pap volt?…

Magyar földön is hamar szaporodtak a bencés kolostorok. Kétszázötven évvel később azonban, a tatárjárás idején java részük elpusztult. Majd újabb negyed évezred, jöttek a törökök… megint kétszázötven év, s kalaplengetve beköszöntött a jozefinizmus. Aztán százötven év, és itt termett „szovjet Jóska” – a sztálini kommunizmus.

Ők eltűntek – a bencések meg ma is élik „uniós” életüket. Milyen helyzetben? Megint Várszegi Asztrikot idézve: „Tévesen úgy gondoltuk: ha vége a kommunizmusnak, elérkezik újra a kereszténység ideje. Csalódtunk: véget ért a kommunizmus mint politikai rendszer, de következményei, mérges gyümölcsei itt maradtak. Magyarország az ateista, adminisztratív szocializmus útján jelentősen szekularizálódott ország lett. Teljesen más helyzetbe kerültünk. Vergődő embereket kell megszólítanunk. Mert nem mondhatjuk el róluk, hogy vidámak, felszabadultak, boldogok, kiegyensúlyozottak és megelégedettek. Semmitől sem szabadultak meg, legföljebb az értékektől és lehetőségeiktől fosztották meg magukat, illetve fosztották meg őket intézményesen. Ilyen helyzetben az egyház meghívó és gyógyító hangján kell megszólítanunk az embereket.”