Dalos László

Kora reggel a naptárra nézek, s mintha fennhangon mondanám: százkilencvenkét éve született Arany János. És mintha ezt súgnám magamnak: olvasd el a Buda halálát!

Ha a Jóisten megsegít, idén is, mint hosszú esztendők óta, láthatom a Parsifalt nagypénteken.
Először tizenöt éves kamaszként találkoztam Richard Wagner ünnepi játékával. Az Operaház harmadik emeletén, baloldalt, az utolsó széksorból, az ötórás előadást csaknem végigállva, hogy láthassam a színpadot.

Francia beszéd hangzik, csak néha angol, A londoni férfi című Tarr Béla-filmben, az egyik tévé vasárnap esti képernyőjén. Egy tengeri kikötőben indul, majd visszafogottan-lustán bontakozik ki a cselekmény.

Nem három szobor! Ők: a három szobor, hangsúlyos határozott névelővel. Együvé tartoznak. Fából vannak, egyforma magasak, úgy harmincöt centiméteresek. Igen szép munka mindegyik, ugyanaz a mester faraghatta őket.

Nem vagyunk Pizarro – Nekem szent ügyem a Fidelio. No, nem ez a mostani, ez az októberi rendezés! Hanem az, amely Oláh Gusztáv díszletében, Márk Tivadar kosztümjeivel, Nádasdy Kálmán rendezésében 1938. december közepe óta,

Anyai nagyszüleim a kőbányai római katolikus plébánia házassági anyakönyve II. kötetének 67. lapján szereplő bejegyzés szerint 1886. június 13-án esküdtek egymásnak örök hűséget.

Úgy tudom, ha nem vagyok is bizonyos benne, hogy már csak egy szereplője él a Húsvét című Strindberg-drámának, amelyet az Eucharisztikus Kongresszus tiszteletére mutatott be a Pesti Színház 1938. május 14-én.