Noteszlap: Nagypénteki varázs

Még odalent az előcsarnokban, kis táblán kérte a dalszínház igazgatósága, hogy ne tapsoljon a közönség; a magasztos mű áhítatot kíván. Amikor odafentről először néztem le, a nézőtér mélyébe, kis szédülés fogott el. Gyülekezett a publikum. Az első sorban egy fehér szakállas, szmokingos öregúr ült. Irigyeltem, hogy olyan közel lehet a zenekarhoz.
A színpad két felén, a szélen, három-három hatalmas gyertya alakú díszletelem. Mintha igazi gyertyák égtek volna. Pedig álláng volt az, elektromos.

Kálmán Oszkár volt Gurnemanz (tőle kaptam a potyajegyet), Závodszky Zoltán énekelte a címszerepet. Behunyt szemmel most is látom, ahogyan ott áll, csodálkozva, a viráglányok örvénylő forgataga közepén.
Még nehéz volt nekem az a muzsika. Mégis teljesen átjárt. Csoda zengett abban a Parsifal-zenében. Mert amikor, éjfélhez közel, véget ért az előadás, úgy éreztem, végtelenül könnyű vagyok, addig ismeretlen hatalom emelt föl valahová…

Öt év múlva eltűnt az Operaház színpadáról a Grál. Kik és milyen jogon parancsolták le és nem engedték vissza négy évtizeden át?! Ott voltam Pécsett 1964 nyarán, amikor Simándy József és Ernster Dezső együtt lépett fel a Don Carlosban. Előadás előtt a feledhetetlen tenorista odasúgta nekem:
– Csodálatos művész ez a drága Dezső! Milyen jó lenne, ha az ő Gurnemanza mellett elénekelhetném a Parsifalt. Életem nagy vágya ez… Az volt talán az utolsó pillanat, amikor a két zseniális művész még megszólaltathatta volna (hiába, az évek szállnak) Wagner remekművét. Ám a kor főbűnösei megfosztották őket is, a közönséget is, az egész magyar operakultúrát egy minden bizonnyal csodálatos élménytől, egy abszolút Parsifaltól és egy abszolút Gurnemanztól.

Maradtak a hanglemezek, a magnetofonszalagok, még csaknem húsz éven át.
Egyszer mégis elkövetkezett 1983. február tizenharmadika: Wagner halálának századik évfordulója alkalmából az Erkel Színházban végre fölemelhette karmesteri pálcáját Ferencsik János, hogy megszólaljon a Parsifal előjátéka, majd a teljes mű. A hatvanhét éves Simándy már nem lehetett “balga szent”; az 1981-ben örökre eltávozott Ernster egy felhőkön túli Monsalvatról tekinthetett Molnár Andrásra és Polgár Lászlóra.

Visszakaptuk, visszakaptam! Utána, valahányszor előadták, ott voltam az Erkelben. S amióta az Ybl-palotában hangzik föl a magasztos muzsika – ott vagyok minden nagypénteken. Amikor öt óra múlva véget ér a számomra legszentebb operai szertartás, ugyanazt érzem, amit kamaszfejjel: csordultig tele vagyok, valami csodálatoshoz közel.
Az utolsó vacsora kelyhe, Krisztus vérét a Kálvárián felfogó kehely, a Grál; az Amfortas sebét begyógyító lándzsa, az áhítat magas szférájában; a nagypénteki varázs „áradó, szépségsirató lírája” – folyton-folyton kísér.

Nem is olyan régen – Haydn-esztendő, jubileumi évforduló lévén – A Megváltó utolsó hét szava a keresztfán szólalt meg a rádióban: a bevezetés, a hét szonáta és a zárótétel, a Földrengés – ez a megrendítően szép, magasztos zene. Haydn hatalmas alkotását 1787-ben, épp nagypénteken mutatták be a spanyolországi Cadiz Santa Cueva barlangtemplomában.

Azt a messzi-messzi nagypénteket ez a nagyívű mű szinte összeköti bennem 2009. április tizedikével, az idei nagypéntekkel, a Parsifallal, amely huszonhat éve megint a miénk, megint az enyém…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.