Noteszlap: A tengerparti város

Figyelem a lassú képváltásokat, Marcel Carné régi opusai jutnak eszembe. Töröm a fejem: a francia tengerpart melyik tájékán lehet ez a kikötőváros – a La Manche-nál, mondjuk Dieppe és Fécamp vagy Le Havre és Cherbourg között? Nem, ennek a filmnek valahogy más a légköre. De miként más?

Nehéz volna megfogalmaznom. Inkább csak érzem. Aztán, belső „képernyőmön”, a Cote ‘Azur tűnik föl. Nem, Cannes-hoz vagy Fréjushöz sem lehet közel ez a filmbeli kis kikötő. A folytonos borulat, a hosszú napfénytelenség egyáltalán nem illik a déli tengerparthoz. A film legvégén, a sok személy- és intézménynév felsorolása közben akad meg a szemem: a stáb, az alkotók – Bastia városának is köszönetet mondanak. E szerint ott forgatták a Georges Simenon írásából készült filmet. Bastia? Hol lehet? Nagyítóval bogarászom végig Franciaország valamennyi tengerpartját – Bastia sehol! Hosszú idő után derül ki, hogy ez a város Korzikán van.

Frankhonban tehát, de mégsem egészen, csak a legnagyobb szigetén. (Ezért a film helyszínének árnyalatnyi „idegenszerűsége”.) A város neve olasz: Bastia = bástya, védőfal, erődítés, sánc – a nagyszótár szerint. De benne rejlik a szabad város, sőt a ház értelem is. Ez a városnév még nem fordult elő olvasmányaimban. Most kíváncsivá tett. Korzikára gondolva persze hogy Ajaccio, Napóleon szülőhelye jut az ember eszébe. S lám, a magyar- angol-francia-német közös vállalkozásban készült mozgókép mennyire föl tudja kelteni az érdeklődést egy ismeretlen másik korzikai város iránt. Sajátos gépállásról fotografálva, félig alulnézetből, két tornyával mintegy „hátraferdülve” – föltűnt egy templom.

A filmvetítés után kiderül: ez minden bizonnyal Keresztelő Szent János temploma. Vagy a katedrális? Amely 1604 és 1625 között épült, nevezetessége a Szűz Mária mennybemenetele-szoborcsoport, a XVIII. századból. És nem lehet onnét messze – bár a filmben nem lehetett látni őket – a Csodatevő Fekete Keresztet őrző, és a Szent Rókus- meg a Szeplőtelen Fogantatás-kápolna sem. Minderről egy útikönyvet forgatva szerzek tudomást. A Révai Nagylexikonából pedig (amely „mindent tud”) azt is megtudhatom, hogy város állt ott már a rómaiak idejében is. A lexikonban olvasom még: „Bastia amfiteátrum szerűen épült, szűk és kanyargós, de tiszta utcákkal három részre oszlik: Terra Vecchia, Terra Nuova, La Cittadella…” Ez a „de tiszta” igen tetszik nekem!

Különös, de legjobb emlékezetem szerint – immár eléggé hosszúra nyúlt életemben – sem újsághírt, sem riportot nem olvastam, amely, mondjuk, egy bastiai virágünnepről, netán bankrablásról számolt volna be. Eddig nem találkoztam olyan polgártársammal sem, aki már megfordult Bastiában, s elmondhatta volna, milyen az a Napóleon-szobor, amely a város egyik szép pontján – római tógában ábrázolja a sziget legnevezetesebb szülöttét. Ámbár lehet, hogy Karinthy Ferenc, aki oly nagyszerű útinaplót írt a szomszédos Szardíniáról, átruccant Korzikára is. Magam nem jártam Bastiában. (Bastián?) Szíves örömest elmennék. S miután végigjárnám azokat a városrészeket, amelyeket A londoni férfi című filmben láttam, fölkeresném a polgármestert, s elmondanám neki, hogy Magyarországon van egy kies település, Bazita a neve. Nagysága nem ér föl a Bastiáéhoz, és csak egy egy kis folyó, a Zala partjának közelében lelhető fel. Nincs benne annyi „kanyargós, de tiszta utca”. Ám a neve – ugyanúgy kezdődik és végződik! Sőt, ugyancsak hat betűből áll! A betűk, egy kivételével – azonosak! Már csupán ezért is milyen jó lenne, ha nagy Bastia – a kezét nyújtaná a kis Bazitának…