Noteszlap: Hetven éve

Nagy Alice a tizenhat éves Eleonórát játszotta, a mindenki bűnét magára vállaló leányt, aki mindenkiről csak jót hajlandó elhinni. Ártatlanul megvádolják. De a komor hangulatú színjáték végén kiderül az igazság. Hinni kell tehát, hogy az ember nem rossznak születik. Nagy Alice nemcsak Góth Sándor, a kor nagyszerű színésze és színészpedagógusa irányításával tanulta a mesterséget – egyúttal a Zeneakadémia növendéke is volt. Nem sokkal később férjhez ment Végh Sándor hegedűművészhez, visszavonult a színházi és filmszereplésektől. (Ő alakította a Süt a nap című Zilahy Lajos-vígjáték filmváltozatában Sárikát.)

Végh Sándor 1946-tól a svájci, majd a salzburgi zenei élet kimagasló személyisége: szólista, kamarajátékos, pedagógus, karmester. A nyolcvanas évek közepétől többször is hazalátogatott, mesterkurzust vezetett. 1997-ben bekövetkezett halála után özvegye – a krisztusi szeretettől átfűtött, hajdani Eleonóra – áhítatosan gondozza a maestro hagyatékát. Kettejükről könyvet is írt. Az Eucharisztikus Kongresszus ünnepnapjaink sorában, a Húsvét premierje után öt nappal, 1938. május 19-én a Nemzeti Színház Kamaraszínháza adta elő az angol T. S. Eliot A hit győzelme (Murder in the Cathedral) című verses drámáját, Kállay Miklós fordításában. (A jeles katolikus író nem tévesztendő össze az egykori miniszterelnökkel!)

A lírai dráma Becket Tamás érsekről szól, akit 1170 decemberének végén a canterburyi katedrálisban, az oltár előtt gyilkoltatott meg a világi hatalom. Az érsek szerepét – amely szinte egyetlen hatalmas magánbeszéd – Lehotay Árpád, a korszak szépdikciójú színésze alakította. (A mű, eredeti címével: Gyilkosság a székesegyházban, Vas István új fordításban nemrég külön kötetben is megjelent.) Az ország első teátruma igazán kitett magáért: egy nappal később, május 20-án a Nemzeti Színház a Blaha Lujza téri nagy színpadon a XVII. századi spanyol klasszikus, Calderón A Nagy Világszínház című verses misztériumjátékát vitte közönség elé. A Lope de Vega utáni korszak nagy hatású drámaírójának művei közül nálunk Az élet álom szólalt meg legtöbbször; ritkábban A zalameai bíró. Huncut kísértet című vígjátékát a Vígszínház adta elő 1961-ben.

A Nagy Világszínház hármas tagolású színpada elöl a földgolyót ábrázolta. Fölötte egy közbülső emelvény adott játékteret. A háttér: óriási szárnyas oltár. Harangzúgás után, angyalok harsonázása közben megnyílt az oltár, föltűntek az Égi Seregek, majd előlépett a Mester. Átvonult és elmondta verssorait a Kegyelem, a Törvény, a Bölcsesség, a Szépség, a Koldus, a Gazdag, a Hit, a Halál; férfiak és asszonyok, emberré lett jelképek és példaadók. Az életre hívott szereplők átesnek a földi élet próbatételein. Elérkezik a végítélet. Az Üdvözültek az Úr asztalához járulhatnak – eucharisztikus lakomára… Abonyi Géza, a Nemzeti Színháznak akkor leglíraibb hangú színjátékosa, aki Gréban Passiójában sokszor alakította Krisztust – A Nagy Világszínházban is ugyanolyan Jézus-maszkot viselt, ugyanolyan kosztümben zengte a Mester poétikus igéit. A Szépség megtestesítője Szörényi Éva volt. Ő az egyetlen élő – immár kilencvenegyedik születésnapját ünneplő – tagja a hetven évvel ezelőtti szereplőgárdának. Még egy adatot jegyzek föl itt: Strindberg drámáját és Calderón misztériumjátékát egyaránt Possonyi László költötte át. A jeles író – aki 1903-ban született és 1987-ben hunyt el -, éppen háromnegyed évszázaddal ezelőtt alapította meg a Vigilia nevű folyóiratot; 1944-ig szerkesztette. Később is a havilap és az Új Ember munkatársa volt, a katolikus sajtó már-már legendás képviselőjeként. Kezdő kamasz voltam még, de mind a három előadást láttam. Nagy Alice és Szörényi Éva alakítására – milyen különös: éppen őrájuk! – jól emlékszem. A Nagy Világszínház záró verssorait, amelyeket a Világanya megszemélyesítője mondott el, azonmód megtanultam. Ma is tudom: „Mivel ez a földi élet csupán játszi átmenet, / Hallgassátok jól, mit mondok, nyissátok ki fületek: / Isten hív életre egyszer, a halált is ő küldi el, / Végórádat izeni. / Játékotok bölcs bírája lépteitek megszámlálja, / Törvényét egy könyvbe zárta: / Balga, ki nem követi!”