Noteszlap: Besnyői búcsúk

Két hónap múlva, Nagyboldogasszony ünnepén, Máriabesnyőre zarándokoltak, búcsúra. Először. Így hát a tizenkilencedik század vége felé kezdett az az istenháza a mi családi kegytemplomunk lenni; és most már basilica minor. Szép rang. Ahogy nőtt-növekedett a família, augusztus 15-én kora reggel mind többen indultak el villamoson a Keleti pályaudvar felé, vagy a HÉV végállomásához, hogy idejében megérkezzenek Gödöllőre. Onnét gyalog mentek tovább az akkor még poros országúton. Szentmise előtt, ha volt idő, szétnéztek a mindenfélét árusító sátrasok között. Egyszer, már gimnazista koromban, tót nagyanyám elmesélte: amikor már elértem életem nyolcadik hónapját (novemberi születésű lévén), karonülőként engem is elvittek Máriabesnyőre. Korán kezdtem az én zarándokutaimat. Erre az elsőre persze nem emlékezhettem.

De arra igen, hogy három évvel később már az ünnep előtti késő délután megérkeztünk, s takarót terítettünk le a kegytemplomhoz közel, a domb oldalában. Már sokan ugyanígy voltak ott. Egyre sötétedett, és láttam, hogy egymás után apró fénypontok gyúlnak ki: gyertyák égnek, talán száz is, lobognak, egymásnak intve, szépen, de nekem kissé félelmesen. Emberek, sokan, ültek és imádkoztak, égő gyertyával kezükben. Egyházi énekeket énekeltek. Készültek így átvirrasztani az éjszakát. Nagymama engem, a még nem is négyesztendőset, párnára fektetett, betakart, elaltatott. Emlékszem: egyszer vagy kétszer fölébredtem. Egyre több gyertyaláng lobogott. Imádkoztak a nagyok, énekeltek.

Ez a kisgyerekkori máriabesnyői élményem idéződött föl három évtizeddel később, varázslatosan, amikor szeretett orosz íróm, Konsztantyin Pausztovszkij Életem regénye című önéletrajzának első kötetében valami hasonlóval találkoztam! Az nagyobb szabású, színesebb, többgyertyás, több zarándokkal teljesebb, és méretei miatt talán kissé riasztóbb lehetett a kisgyerek Kosztyiknak (a későbbi írónak), akit lengyel anyai nagyanyja vitt el Czestochowába, a besnyőinél sokkal monumentálisabb és nagyobb hírű templom ünnepére. És ott is, Czestochowában is: az az éjszaka, ezernyi lobogó apró fény-nyelvével, imádságaival, énekeivel!

Öt-hat-hét-nyolc éves kori emlékeim Máriabesnyőről kissé egybemosódnak. Emlékszem búcsújárókra, akik sok kilométert gyalogoltak falvaikból, községeikből oda, szépen rendezett sorokban jöttek az augusztus közepi tűző napfényben, templomi zászlókat lengetve; feszületet, nagyméretű szentképeket, szobrokat hoztak magukkal az élen. Valamennyi misén zsúfolásig telt a templom. Tudtam már, hogyan került elő a földből a kegyszobor; hallottam Grassalkovich Antal hercegről, aki valamikor igen régen a leggazdagabb úr volt errefelé, és a sírja itt van, az altemplomban. Már a harangok szavára is odafigyeltem. Volt egy magas hangú, szapora szavú, meg egy teltebben, ünnepélyesebben konduló. A templomhoz vezető út két felén, de másutt is: sátrak, vásárosok, játékot, mindenféle édességet áruló búcsús kereskedők. Fagylaltot is kínáltak kántálva, friss vizet, apró, színes süteményekből fölfűzött nyakbavalót. Elégedett mosolyú férfiak és asszonyok hangosan hirdették portékájukat.  Egy sátor zsúfolt asztalán kis karórát pillantottam meg. Nagymamára néztem; már nyitotta is ki a bukszáját, az árus pedig az órát a bal csuklómra csatolta. – És, tessék mondani, jár? – kérdeztem tőle. Jókedvűen hangzott a válasz: – Persze hogy jár! Budapesttől Hatvanig, Hatvantól meg vissza… Erre az eligazító mondatra, annyi évtized után is, pontosan emlékszem; még a lejtésére is, ahogyan elhangzott.

Egy nagyszakállú kapucinus páter ködlik fel a messzi sráckorból. Minden búcsún találkoztunk vele. Régi ismerősként köszöntötte mindannyiunkat, engem kikérdezett katekizmusból. Ez akkor volt, amikor a Máriabesnyőt félkörben eléggé elkerülő vasút töltését jócskán megrövidítendő folytak a munkák. Meg is írta az újság, mennyivel gyorsabb lesz a közlekedés Gödöllő és Hatvan között. (Sőt: „Budapesttől Hatvanig, Hatvantól meg vissza…”) Még érettségi előtt az egész osztály elzarándokolt Besnyőre. Mise után az 1931-ben elhunyt nagy színész, Hegedűs Gyula után kezdtem tudakozódni. Megtaláltam a házat, amelyben lakott; a kegytemplom mögött – amely ma már kis bazilika -, a temetőben, a tragikusan elhunyt későbbi miniszterelnök, Teleki Pál sírja közelében megtaláltam az övét is. Folytathatnám a mi családi Máriabesnyőnket, tót nagyanyámtól mindmáig; meg kellene írni mindent. És jó lenne egyszer eljutni – Czestochowába…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..