Embertárs

Létezik-e magyar lelkiség?

Létezik-e magyar lelkiség?

Általában gazdasági, politikai hozadékról beszéltek, miközben kevés szó esett arról, hogy népünk milyen lelki értékeket kaphat Európától, és sajátos lelkiségével hogyan gazdagítja azt. Többen kétségbe is vonták, hogy Európa vagy hazánk rendelkezik-e sajátos lelkiséggel, meg lehet-e különböztetni más földrészektől vagy nemzetektől. Egyáltalán: az ilyesfajta megkülönböztetés nem áll-e ellentétben azzal, hogy mindenki egyenlőnek születik, és lelkületét nem a földrajzi hely, hanem egyéni adottságai, vágyai, törekvései vagy korlátai szabják meg? Aminek alapján viszont inkább csak egyéni lelkületről, és nem közösségre, nemzetre vagy földrészre jellemző lelkiségről beszélhetnénk…
Ahhoz, hogy e témához hozzá tudjunk szólni, először azt szükséges megvizsgálnunk, hogy a bölcselet, illetve a keresztény tanítás hogyan értelmezi általában a „lelkiség” fogalmát, és ez miként vonatkoztatható ránk, magyarokra. Az általános meghatározás szerint a lelkiség „a lélek szellemi természetéből fakadó tevékenységek és tulajdonságok összessége”, illetve „a tökéletesség elérésének útja”. A fogalmat elsősorban közösségre vonatkoztatjuk. Így beszélhetünk egy meghatározott területen élő népcsoport, nemzet, a hasonló munkát végzők vagy egy szerzetesi közösség lelkiségéről. Ilyen értelemben beszélhetünk sajátosan magyar lelkiségről is, hiszen minden származási, kulturális összetettségünk ellenére (a közös nyelv által közvetített) közös szellemi és lelki gyökerekből táplálkozunk, együtt éltük át a sorsunkat alakító, formáló történelmi eseményeket.
A fogalom használatával kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy a lelkiség kifejezés az utóbbi évtizedekben nagyon népszerűvé vált. Ma már alig van olyan vallásos könyv, amelyben ne szerepelne ez a szó. Gyakran használják egy-egy kor jellemzésére is, beszélnek például a középkor vagy korunk lelkiségéről. Ezekben az esetekben a szó nem pusztán lelki természetű valóságot jelent, hanem inkább kultúrát, műveltséget.
Ha magyar lelkiségről akarunk beszélni, akkor azt a sokszor emlegetett kérdést is tisztáznunk kell, hogy ki a magyar. Egyetérthetünk Teleki Pál véleményével: „Magyar az, aki lélekben és tetteiben is magyar.” Vagy még egyszerűbben: magyar az, aki magyarnak vallja magát. Ez azt jelenti, hogy lélekben azonosulni tud nemzete életével, együtt tud örülni vele, és fájdalmat él át, ha megsértik vagy bántják azt. Továbbá azt is jelenti, hogy magatartásával, cselekedeteivel törekszik arra, hogy a nemzet közössége által elfogadott értékeket képviselje, akkor is, ha azokat mások támadják, vagy nem akarnak tudomást venni róluk. Nemzetünk történelmének vannak olyan eseményei, amelyek valóban önbecsülést adnak számunkra, és akadnak olyanok is, amelyek minden magyar emberben fájdalmat ébreszthetnek.
Önbecsülésünket táplálhatják történelmünk mindazon eseményei, amelyek azt bizonyítják, hogy népünk tartósan sohasem viselte el a külső és a belső zsarnokságot, és fellázadt ellene. Ilyen módon lelkiségünk jellemzője a függetlenség, a szabadságra törekvés. A magyar lelkiséget jellemző „közös sebeink” lehetnek, hogy ezeket a jogos szabadságharcokat többségükben leverték. Lelkiségünkben így egyaránt jelen van az összetartás felemelő tapasztalata és bukásaink földre sújtó emlékezete, s ezek mellett a széthúzás fájdalma is. A nemzet lelkiismeretét és a harcokat vívó hősöket a nép nemcsak megőrizte az emlékezetében, hanem tetteik, magatartásuk mélyen beivódott a nép lelkébe, és a közös (magyar) lelkiség formálójává, egyben annak részévé is vált.
Lelkiségünk sajátos vonása a boldogságos Szűz Mária tisztelete, amely összefüggésben áll nemzetünk sorsával. A nép vezetői, átérezve Isten előtti felelősségüket, égi Édesanyánkhoz fordultak segítségért. Ennek kezdete és mintája a haldokló Szent István nemzetét felajánló imája, amelyben így fohászkodik: „Ég királynője, e világ jeles újjászerzője, végső könyörgéseimben a szentegyházat a püspökökkel, papokkal, az országot a néppel s az urakkal a te oltalmadra bízom; nékik utolsó istenhozzádot mondva lelkemet kezedbe ajánlom.” A király hite, égbe szálló fohásza – különösen háborúk idején – mintája a férjükért és fiaikért aggódó asszonyok és anyák vágyainak, kéréseinek.
Nemzetünk lelkiségében természetesen visszatükröződnek „nemzeti szentjeink” sugárzó fényei is. Kegyelmével Isten kiválasztotta és lefoglalta őket, s küldetésük részévé tette azt is, hogy nehéz időszakokban utat mutassanak a nép számára. Világító személyiségük hatása nemzetünk életében a későbbi korszakokban is érezhető. Nemzeti lelkiségünket formáló történelmünk egyik sajátossága, hogy e szentek többsége királyi családból származott, mint­egy annak jeleként, hogy a gondviselő Isten kiváló vezetők által segítette, vezette ezt a népet. A férfi szentek közül Szent István távolbalátó bölcsességével, Szent László a magyar hősiességet magában foglaló lovagiasságával, Szent Imre a tisztaságával mutatott irányt. Ők is formálói a magyar lelkiségben a hősiességet, a „virtust” nagyra értékelő vonásnak.
A női szentek közül Szent Erzsébet a szegények iránt mutatott érzékenységével, Szent Margit ellentéteket oldó alázatával, hősies engesztelésével adott példát. A királyi házastársukat követő, külföldön élt szentjeink (Szent László lánya, Szent Piroska; II. Endre lánya, Szent Erzsébet; az ő másodfokú unokahúga, Portugáliai Szent Erzsébet; IV. Béla lánya, Szent Kinga és Nagy Lajos lánya, Szent Hedvig) elsősorban szociális érzékenységükkel, a szegények, az elesettek iránti könyörületességükkel váltak ismertté.
A nemzeti lelkiség egyik fontos jellemzője mindig a vértanúság, amely az isten- és emberszeretet legfényesebb jelei közé tartozik. Az utóbbi idők országlerohanása és diktatúrái alatt erről a szeretetről tanúskodott például a Szent László lelkületét magában hordozó, bátor Boldog Apor Vilmos, az Egyház jogait védő Boldog Meszlényi Zoltán, a világhatalmak lelkeket pusztító hatásával dacoló Mindszenty József, a hivatása gyakorlásához haláláig hű Boldog Sándor István és az üldözöttekkel szolidaritást vállaló Boldog Salkaházi Sára.
A szenteken kívül is voltak olyan nagy hatású magyarok, „sugárzó emberek”, akiknek a lelke mintegy eggyé tudott válni a nép lelkületével, és mindazt képesek voltak megtenni, leírni, kimondani vagy világgá kiáltani, ami e lelkületben gyökerezett. Ezáltal tovább is formálták ezt a lelkületet. A nép megértette, a vállára vette, saját hőseinek tekintette őket. Ezeknek az embereknek az élete, sorsa – a nép életével együtt – gyakran tragédiába torkollt. Ilyen volt például az elnyomó hatalmakkal szembeszálló Rákóczi Ferenc, és ilyen a világszabadság dalnoka, Petőfi Sándor.
Sokan voltak olyanok is, akik nem a vérük, verejtékük hullatásával lettek ismertté, emlegetett hősökké és példaképekké, hanem lelkük fájdalmának hangot adva, egyéni és nemzeti sorsunkon tépelődve váltak a közös lelkiség művészi formába öntőivé, szószólóivá. A nép az ő érzéseiket is elfogadta, magára ismert bennük, magáénak ismerte el azokat. Ilyenek voltak a Himnusz és a Szózat költői: Kölcsey Ferenc és Vörösmarty Mihály; a népünk zenei kincseit összegyűjtő Kodály Zoltán, a városi szegények nyomorúságát megjelenítő József Attila, a nincstelen zsellérek életét bemutató Illyés Gyula – hogy csupán néhányat emeljünk ki azok közül, akiknek az élete és alkotásai a nemzet lelkébe ötvöződtek, annak lelkiségét gazdagították.
A kultúra és a művészet jól tükrözi a nép lelkiségét, és hatással is van rá. Kiemelkedően fontos szerep jut a nyelvnek, amely egyes művészeteknek és a hétköznapi életnek is fontos kifejezési eszköze. A nyelv gondolkodásmódot is jelent, amely hordozza a nemzet értékeit. Méltán tartja a mondás: „Nyelvében él a nemzet.” A gondolkodásmód és a nyelv egyediségével magyarázható, hogy a magyarság különleges érzékenységgel fordult a környezetében élő más népek kultúrája felé. Továbbá az is egyediségével magyarázható, hogy a magyar tudományoknak azok az ágai erősödtek meg, amelyek a megélt történelemre irányultak, és így gyakorlati jellegűek voltak. Az elvont gondolkodásmód a magyar irodalomra és teológiára kevésbé jellemző. Így például a Boldogasszony Anyánk kezdetű énekünk is történelmi eseményre utal.
A nyelv fontosságát ismerte fel Széchenyi István is, amikor a pozsonyi országgyűlésen a „nemzeti nyelvének” gyarapítására felajánlotta egész éves jövedelmét. Ennek a nemzeti nyelvet is magában foglaló megújulásnak az egyik legszebb példája Arany János munkássága. Ő igazán közelről, „belülről” ismerte népe lelkiségét, és képes volt arra, hogy meg is jelenítse azt, sajátosságait bemutassa, közkinccsé tegye. Vigyázott azonban arra, hogy megőrizze a magyar nyelv elemi erejét, külföldi minták alapján ne csiszolgassa, mert úgy az elveszítené eredetiségét és megtartó erejét.
Aranynak ez a törekvése tükröződik az életét összefoglaló Toldi estéje című művében, amelyben az agg vitéz így érvel a modernizációt sürgető uralkodóval szemben: nem a talán csiszoltabb, de számunkra idegen a legszebb: „»Szeresd a magyart, de ne faragd le”« – szóla, / »Erejét, formáját, durva kérgét róla: / (…) Nehezebb eltörni a faragatlan fát.« // »Változik a világ: gyengül, ami erős, / És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.« (…) // »Más öltőbeli nép, más ivadék nő fel, / Aki ésszel hódít, nem testi erővel.«”
Összefoglalásul elmondhatjuk, hogy bár nehezen ragadható meg és fejezhető ki, mégis létezik sajátosan magyar lelkiség. Ez népünk történelmében gyökerezik, amely hitünk szerint bele van szőve az emberiség egyetemes üdvösségtörténetébe. A legkorábbi időktől, azaz a néppé formálódásunk óta tartó, a magyar lelkiséget alakító-gazdagító folyamatban kiemelkedő szerepet játszanak szentjeink, továbbá azok a karizmatikus személyek, akik azonosulni tudtak a nép lelkével, képesek voltak megfogalmazni annak vágyait, örömeit, fájdalmait, és olyan utat, irányt tudtak mutatni, amelyet a legegyszerűbb emberek is megértettek. Globalizálódó, uniformizálódó világunkban, amelyben már teljesen elfogadott törekvés, sőt kötelezettség az élővilág sokféleségének (biodi­verzitás) megőrzése, különösen fontos annak a tudatosítása, hogy a sajátos lelkiségeknek, azaz a lelkiségek sajátosságának a megőrzése, továbbéltetése (még a környezeti értékeknél is inkább!) az emberiség egészének a kincse.
Ennek a teremtés gazdagságát tükröző, az üdvtörténetben kibontakoztató kegyelmi folyamatnak mi is részei vagyunk, a mi feladatunk is az ebbe a „teljességbe” tartozó magyar lelkiségnek a tudatosítása, megélése és gazdagítása.

Pálos nővérek örökfogadalma

Pálos nővérek örökfogadalma

Az ünnepi szentmisét Csóka János pálos tartományfőnök vezette a nővérek erdőkürti monostorában. A szentmisén jelen volt Györfi Szabolcs pálos szerzetes, a budapesti Sziklatemplom házfőnöke, a nővérek közösségének gyóntatója, valamint Vilmos pálos testvér.
Csóka János szentbeszédében emlékeztette Mária Erzsébet nővért arra, hogy meghívása már sokkal korábban elhangzott, hiszen már édesanyja méhében is ismerte őt Isten, és terveiben ott volt a meghívás kegyelme, amelyre a nővér nagylelkűen válaszolt.
A szónok az evangéliumot idézte: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért. Ti barátaim vagytok (…), mert mindent tudtul adtam nektek, amit hallottam Atyámtól” (Jn 15,13–15). Majd a nővérekhez szólva hangsúlyozta: Jézus nemcsak barátjának, jegyesének tart titeket, hanem ezenfelül mindent tudtul adott nektek. Bevon téged, Erzsébet nővér, abba a bensőséges kapcsolatba, amely közte és az Atya között van. Nem irigyli ezt a mély kapcsolatot, hanem megosztja veled, és mindent tudtul ad neked és nekünk. A választás Isten részéről érkezik, a választ azonban az embernek kell kimondania – hangsúlyozta Csóka János.
Az új örökfogadalmas teljes neve Jézus Szentséges Szívéről nevezett Mária Erzsébet nővér lett.

Forrás és fotó: Bege Nóra; pálos nővérek

Éhező lelkek

Éhező lelkek

Fotó: Merényi Zita

 

November 26-án elindult a Katolikus Karitász szíveket nyitogató adventi adománygyűjtő akciója.
A kis udvarban, a vigasztalan esőben végig az jár a fejemben, hogy ennek a rendezvénynek sokkal nagyobb szabásúnak, „előkelőbbnek” kellene lennie, hiszen nagy vállalásokról, az egész országot érintő akcióról szól. És Saint-Exupéry óta tudjuk, hogy a buta felnőttek csak arra figyelnek oda, ami nagynak, jelentősnek, tiszteletre méltónak mutatja magát. Ám aztán rájövök: nincs is jelképesebb annál, mint hogy Kispesten, a templom árnyékában, a karitászház mögött gyűltünk össze, egy ennyire eldugott helyen, és ráadásul a lehető legbarátságtalanabb időben. Ez ugyanis hozzásegít ahhoz, hogy átérezzük, mit jelent a közelítő tél azok számára, akiket nem vár otthon meleg szoba, tele hűtő. Akik számára az élet bizonytalansággal, sötét kilátásokkal van tele.
Házigazdánk a plébánia karitászcsoportja, amelyhez hasonló még körülbelül nyolcszáz van az országban, mondja Zagyva Richárd országos igazgatóhelyettes, majd Berecz András ősi, áhítatos Mária-éneket ad elő. Bizonyára soha nem énekelt még ridegebb körülmények és kisebb közönség előtt. Szép tanúságtétel a jelenléte.
Écsy Gábor országos igazgató kihirdeti: itt és most kezdődik a Katolikus Karitász országos adventi segélyakciója, a Tárjátok ki szíveteket! Máris eljuttattak a rászorulókhoz kétszáz kályhát, és sokakat segítenek tüzelővel. Újdonság, hogy Budapesten, a Népligetben mindennap kétszáz (összesen háromezer-kétszáz) adag meleg ételt fognak kiosztani az akció napjain, azonfelül, amit a plébániai csoportok már amúgy is osztanak. Idén is meghirdették továbbá a Gyermekek a gyermekekért segélyprogramot, amely azontúl, hogy játékokhoz és édességhez juttatja a nehéz sorsú gyerekeket, azért is fontos, mert már gyerekkortól szolidaritásra nevel. Több tízezer, összeállított csomagot fognak kiosztani országszerte, ennek megvalósításához önkéntesek segítségét várják.
Adományvonaluk, az 1356-os szám felhívásával ötszáz forintot lehet adományozni, de csekken és online átutalással is küldhető pénz nemes céljaikra, és tárgyi adományokat is elfogadnak a plébániákon, illetve a karitászpontokon, például a budapesti Szent István-bazilika előtti és a Vörösmarty téri „karitászházikóban”.
Fülöp Attila egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős helyettes államtitkár azt hangsúlyozza beszédében, hogy keresztény kultúránkhoz szorosan hozzátartozik az elesettek felkarolása, a hozzájuk való irgalmas odafordulás. Így van ez a menekültek esetében is, akiket déli határainknál a karitász munkatársai is segítenek. Köszönet érte. A kormány – sok más segélyszervezet mellett – a karitásznak is nagyobb támogatást juttatott idén, mert nagyra becsüli kisebb és nagyobb közösségeink érdekében végzett munkáját.
A beszédek után mese következik, méghozzá a pokolról és a mennyről. Berecz András jóízű előadása szinte elénk állítja azt az „igen kíváncsi” embert, akinek Isten megengedi, hogy mindkét helyre bekukkantson. És láss csodát, hasonlóbbak, mint gondolnánk. A lelkek itt is, ott is egy nagy kerek asztal körül ülnek, amelyen bogrács, benne pedig leves van. Ám míg a pokolban mindenkinek rövidebb a kanala, mint amivel elérhetné a száját, addig a mennyben a karjánál hosszabb kanalával minden lélek egy-egy másikat etet.
– Mostantól a tetteké a főszerep – mondja a mese után Zagyva Richárd, a vendégül hívott családok pedig a sátor alá húzódnak, hogy ruhát válogassanak, és átvegyék a csomagjaikat. Mint megtudom, az egyikben konzervek, lekvár, édességek, a másikban meleg étel van, és mindenki kap Erzsébet-utalványt is. A gyerekek azonban a buborékfújóknak örülnek. Nagy boldogságukat látva egy pillanatra megfeledkezünk a kellemetlen esőről, és arról, hogy messze még a nyár.

*

Écsy Gábort először a tüzelőbeszerzésről kérdezem, mivel az utóbbi hetekben sokat lehetett hallani arról, hogy fahiány van. Ők alternatív csatornákon keresztül, főleg bontott és hulladék fát, raklapokat kapnak, ezeket adják tovább, szállítják házhoz, válaszolja. A leégett tetőszerkezetű Andrássy úti házból is sok tűzifának kiváló bontott gerendához jutottak. A kedvezményezett családok vállalják, hogy felaprítják a kapott tüzelőt.
Megható olvasni azokat a sorokat – folytatja –, amelyeket a játékukat felajánló gyerekek írtak ismeretlen kortársaiknak, és megtapasztalni, hogy mekkora gyengédség, figyelmesség és együttérzés van bennük már ebben az életkorban is.
Ez az első alkalom, hogy a karitász állami támogatást kap – utal vissza a helyettes államtitkár szavaira –: az összeget hálózatuk fejlesztésére, raktárak építésére fogják fordítani, hogy ne kelljen mindent Budapestről szállítaniuk az ország távoli sarkaiba és a határokon túlra.
– A kormány azért segíti az egyházak karitatív munkáját, mert különösen nagyra tartja közösségalkotó, -formáló és -erősítő tevékenységüket, és terjesztendőnek azt a mentalitást, amelyet irgalmasságukkal képviselnek. Ez ugyanis garancia arra, hogy a kapott pénzt jól fogják felhasználni – teszi hozzá az atya szavaihoz Fülöp Attila.
Szigetvári Györgyné Ritához, a plébániai karitászcsoport és a délpesti karitászrégió vezetőjéhez a legnehezebb hozzáférni, annyira körülveszik az adományokért érkezők. – Tetteink révén próbálunk evangelizálni – tekint rám, amikor mégis sikerül a közelébe jutnom. – Szeretnénk hatni azokra is, akik segíthetnek nekünk, és azokra is, akiknek mi segítünk – azon túl is, hogy időről időre átadunk nekik valami olyasmit, ami egy kicsit megkönnyíti az életüket. Négy éve minden vasárnap ebédet osztunk itt. Ez a múlt év végéig 3298 adag ételt jelentett, amelyet 1235 ember fogyasztott el. De az az igazán érdekes, ami a számok mögött van. Például azok a ritka esetek, amikor korábbi rászorulóktól kaptunk adományt. S hozzá a mély bölcsességet, hogy adni és elfogadni egyaránt meg kell tanulnunk.

„A Jóisten vezetett engem”

„A Jóisten vezetett engem”

Fotó: Toulon.fr

 

André nővér szinte teljesen elvesztette a látását; egy szerzetesi idősotthonban él Toulonban, Franciaország déli részén. A rangidős Honorine Rondello október 19-i halála óta ő Franciaország legidősebb embere.
Lucille Randon néven született 1904. február 11-én, Als városában. Szegény protestáns család gyermeke; apai nagyapja lelkipásztorként szolgált. „Nagyon szigorú volt. Az istentiszteletek végtelenül hosszú ideig tartottak, a prédikáció alatt nem volt szabad megmoccanni sem, nemhogy elaludni. Emiatt idővel a szüleim egyáltalán nem gyakorolták a vallásukat, ami viszont aggasztott engem.”
Huszonhét esztendősen tért át a Katolikus Egyházba. „Fokozatosan haladtam előre a katolikus hitben” – magyarázta. Fiatalkorában tanítónőként és nevelőnőként dolgozott többek között a Peugeot családnál, a francia autógyártó cég tulajdonosánál.
Negyvenévesen, 1944-ben lépett be a Páli Szent Vincéről nevezett Irgalmas Nővérek közé, ahol a róla szinte apaként gondoskodó bátyja tiszteletére az André nevet vette föl.
A második világháború alatt egy kórházban kezdett dolgozni, Vichyben: idősekről és gyerekekről gondoskodott. „Voltak köztük árvák, de akadtak olyanok is, akiket azért adtak be az intézménybe a szüleik, mert már nem tudtak enni adni nekik” – emlékezett vissza a nővér.
André nővér nagy örömmel emlékszik vissza arra a harminc évre, amíg a kórház gyermekosztályán dolgozott. Egykori betegei közül vannak, akik később megkeresték, és azóta is járnak hozzá.
2009 óta él a touloni Labouré Szent Katalin Idősotthonban. „Szerencsém van, hogy itt lehetek, mert itt igazán jól gondoskodnak rólam, ami nagyon megnyugtató az én koromban”– fejezte ki háláját.
„Hetvenéves voltam, amikor meghaltak a fiútestvéreim. Akkor azt gondoltam, hamarosan rám is sor kerül” – folytatta. Ám évtizedek teltek el azóta, s ő még mindig itt van, és hálás mindazokért a kegyelmekért, amelyekkel Isten megáldotta őt élete során.
André nővér száznégy évesen hagyta abba a munkát. Ennyi idősen leginkább azt hiányolja, hogy nem tud már olvasni, írni, rajzolni, hímezni és kötni. De még mindig gyönyörködik a kék égben, amikor szép az idő.

Forrás: Catholic News Agency
Fordította Verestói Nárcisz

A múlt értékeiből építjük a jövőt

A múlt értékeiből építjük a jövőt

Fotó: Lambert Attila

 

A Magyarok Nagyasszonya-templom oszlopcsarnokában 2005-ben emléktáblát állítottak az elhurcoltak előtt tisztelegve. A Tisztviselőtelep első kápolnája a Golgota-kápolna. A keresztútjának hatodik állomásán elhelyezett domborművön a hívő közösség ezzel a felirattal emlékezik az áldozatokra: „Jólesett a részvét könnye, nemcsak akkor, ott, Jeruzsálemben, hanem a mi történelmünk véres útjain is.” 2005 óta évről évre szentmisét ajánlanak fel a málenkij robotra és a Gulágra elhurcoltakért. A táblaállítást Vargha Miklós Péter plébános kezdeményezte, a táblát Oloffson Placid atya áldotta meg.
Krisztus király ünnepén megtelt az 1924 és 1931 között épült templom, amely Kismarty-Lechner Jenő tervei alapján készült klasszicizáló empire stílusban. A padokat megtöltő emberek között sokan voltak olyanok, akik a Gulágon elhunyt szeretteikre emlékeztek, és olyanok is, akik minden évben hálát adnak az onnan hazatért hozzátartozóikért.
Az emlékező szentmise főcelebránsa és szónoka idén Erdő Péter bíboros, prímás volt, a szertartáson a templom plébánosa, Vargha Miklós Péter kon­ce­leb­rált. A liturgián részt vett Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára és Sára Botond, Budapest VIII. kerületének alpolgármestere.
Köszöntőjében Erdő Péter a Szovjetunióba elhurcoltak emléknapján úgy fogalmazott, Krisztus minden szenvedőhöz lehajol, hogy felemelje és az Atyához vigye. A bíboros felidézte a püspöki kar november 25-én véget ért vatikáni ad limina látogatásának emlékeit, és Ferenc pápa szavait tolmácsolta: a múltat nem eltörölni kell, hanem emlékezni rá, tanulni belőle, és értékeiből építeni a jövőt.
A főpásztor az evangélium nyomán az irgalmasság cselekedeteinek gyakorlására buzdította a híveket, majd arra biztatott, tegyük fel magunknak a kérdést: Mi hogyan néztünk azokra, akiket mellénk rendelt az élet? Észrevettük-e, kinek hogyan segíthetünk? Lássuk meg egymásban Krisztus arcát, és hálával, szeretettel, tisztelettel próbáljunk megtenni egymásért mindent, ami csak módunkban áll – mondta beszédében a főpásztor.
A szentmise végén Erdő Péter imádkozott az áldozatokért, majd a megemlékezés a templom oszlopcsarnokában elhelyezett emléktábla előtt folytatódott.
Soltész Miklós egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkár elmondta, a Kárpát-medencéből közel nyolcszázezer magyar embert hurcoltak el a Szovjetunióba. Az, hogy nem pusztultak ott valamennyien, annak is köszönhető, hogy megtartotta őket a hitük, a családjuk és a hazájuk iránt érzett szeretetük. „Emlékezünk az elhurcolt áldozatokra, de azok szenvedésére is, akik itthon várták haza szeretteiket, semmit sem tudva róluk.”
A résztvevők az esemény végén elhelyezték mécseseiket és a megemlékezés koszorúit a templom falán lévő Gulág-emléktáblánál.

Aki nem a sikereimért szeret

Aki nem a sikereimért szeret

Fotó: Merényi Zita

 

Avilai Nagy Szent Teréz  A belső várkastély című könyvében a történelem során először és azóta is egyedülállóan adott összefoglalást a keresztény misztika teljességéről. Hét lakásra osztotta fel a várkastélyt. Béri Renátó rámutatott: ezek szimbólumok, a lelki élet modelljei. A sorozatot elindító korábbi előadás témájára utalva felidézte, hogy az első lakásban Teréz az önismeret fontosságát emeli ki, ahhoz ugyanis, hogy megismerhessük Istent, először önmagunkkal kell tisztában lennünk. Az első lakás tehát az önismereté volt. Én vagyok az, akiben az engem szerető Isten lakik. Ő az identitásom része. Aki ezt magáévá teszi, csak az tud továbblépni a második lakásba. Ebben kiemelt szerep jut az erős motiváltságnak, ezért a második előadásnak Elszánt elhatározottság a címe – mondta Béri Renátó.
Az előadó kifejtette: aki elindul az Isten- és önismeret komoly útján, annak erős akarattal, elszántsággal kell rendelkeznie. Meg kell tennie mindazt, amit maga megtehet, kezébe kell vennie az életét, de komolyan, nem csak ímmel-ámmal. A második lakásban „olyanokról van szó, akik már elkezdték az imádkozást, és megértették, milyen fontos, hogy ne maradjanak az első lakásban, de még nem született meg bennük az elszántság, hogy ne időzzenek ott sokszor. Nem kerülik ugyanis ezeket az alkalmakat, ami nagyon veszélyes. De nagy kegyelem, hogy olykor sikerül megmenekülniük a kígyóktól és a mérges lényektől, és megértik, hogy jó megszabadulni tőlük” – idézett a könyvből Béri Renátó.
Hozzátette: az imádságot Teréz tágan értelmezte, az Istennel való állandó kapcsolatot, együttlétet jelentette számára, a nap huszonnégy órájában. Renátó atya kiemelte: az Istennel és az emberekkel való kapcsolatunkban folyamatosan fejlődnünk kell, lelkiekben, erkölcsben, mindenben. Az önismeret magas foka az, amikor belátjuk ezt. A megtérés olyan, mint a házasságkötés, a kezdet. Utána kezdődik a közös élet a maga boldogságával és kihívásaival, és ez az Istennel és a házastársunkkal való kapcsolatunkra egyaránt jellemző. Evidens, hogy minden kapcsolatban benne van a fejlődés dinamikája, ami fájdalmakkal jár. Aki eldöntötte, hogy megtér, és együtt halad Istennel az élet útján, az számítson arra, hogy ez a kapcsolat krízisekkel jár. Erre nem készítették fel a keresztényeket – mondta a kármelita előadó.
Béri Renátó kiemelte: a második lakásban az Istennel való kapcsolat hirtelen nehézzé válik. A lélek fejlődni kezd, és közben krízishelyzetbe kerül, átalakulnak az érzések. A legnagyobb krízis a szembenézés önmagunk sötétségével. Ez arra késztethet bennünket, hogy forduljunk vissza az első lakásba. Renátó atya mindezt a zsidók Egyiptomból való kivonulásához hasonlította, amikor a sivatagban vándorló nép a nehézségektől megriadva azt követelte Mózestől, hogy forduljanak vissza. Igaz, hogy Egyiptomban rabszolgák voltak és szenvedtek, de legalább este odajutottak a húsosfazékhoz, ez biztos volt. Mindenkinek megvan a maga Egyiptoma, de előtte áll a választás lehetősége is. Ha sokáig élek sötétségben, nem veszem észre a bennem és körülöttem lévő rendetlenséget. Ehhez az kell, hogy a fény beszüremkedjen az ablakon keresztül. Ahhoz, hogy igent mondjak, és teljesen ráhagyatkozzak Istenre, erős elhatározottságra van szükség. A lényeg, hogy bármilyen megpróbáltatásokkal kell is szembesülnöm, határozzam el, hogy semmi pénzért nem térek vissza Egyiptomba. Béri Renátó egyrészt Kalkuttai Szent Terézt idézte – „a szent az a bűnös, aki próbálkozik” –, másrészt Avilai Nagy Szent Terézt: „Az igazi probléma nem az elesés, hanem a visszatérés”, vagyis az, ha feladjuk. Egyúttal leszögezte: semmilyen bűn nem tudja kiszakítani belőlünk Isten jelenlétét és szeretetét. Avilai Nagy Szent Teréz szerint a kereszt jelenti a legnagyobb motivációt ahhoz, hogy ne forduljunk vissza. Ez ugyan­is Isten irántunk való szeretetének legfőbb bizonyítéka. Ha ezt tudatosítjuk magunkban, mindig lesz elég motivációnk ahhoz, hogy soha ne adjuk fel, soha ne kételkedjünk Isten irántunk való határtalan és feltétlen szeretetében.
Baráth Évi szerint az elszántság mellé elhatározottságra van szükség. Rendkívül fontos, hogy tudjunk új döntéseket hozni. A mentálhigiénés orvos is kiemelte: ahhoz, hogy végigmenjünk a választott utunkon, szükségünk van motivációkra. Tudatában kell lennünk annak is, hogy Isten olyannak szeret minket, amilyenek vagyunk. A legfontosabb motiváció a remény, a tartós hit abban, hogy a legmélyebb vágyaink teljesülnek. Természetes, hogy vannak bennünk elvárások, vágyunk a szeretetre, arra, hogy beszélgessenek velünk, hogy megbecsüljenek minket, s ezek hiánya kellemetlen érzéseket válthat ki belőlünk. Ez természetes. Veszélyessé akkor válik, ha hozzátapadok ezekhez a vágyakhoz, ha függök tőlük. Ezekben a hiányokban azonban ott vannak a lehetőségek is, így például a megbocsátás, az elengedés.
Baráth Évi felidézte az édesapjával való kapcsolatát. Nagyon szeretett volna mély, őszinte beszélgetéseket folytatni vele, amikor kölcsönösen elmondhatták volna egymásnak a vágyaikat, a gondjaikat. Ez azonban nem teljesült, ami sokáig rossz érzéssel töltötte el. Nem akart azonban beleragadni ebbe a nehéz érzésbe, ezért felidézte azokat a történéseket, amikor az édesapja kedves volt vele. Kislánykorában egyszer viszkető kiütéseket kapott a tonhaltól. Az édesapja odaült az ágyához, és addig mesélt neki, amíg el nem aludt. Tehát amikor szükség volt rá, kapott tőle szeretetet, intimitást, csak másképpen, mint ahogy azt elképzelte. Baráth Évi már felnőttként, hatgyermekes családanyaként emlékezve erre az esetre, többször is végiggondolta, miképpen tudja megélni a gyermekeivel a bensőséges, mély kapcsolatot, és ha ez nem sikerül, képes-e továbblépni, elengedve a rossz érzést, és megbocsátani. Gyakran eltűnődik ennek kapcsán az Istennel való viszonyán is.
Végezetül a doktornő emlékeztetett arra: Avilai Nagy Szent Teréz szerint az igazi gyógyulás az, ha befogadom, hogy Isten nem a teljesítményeimért, a sikereimért szeret, hanem önmagamért. Az emberi kapcsolatokban is az a legnagyobb ajándék, ha a másik így szeret bennünket.
Akkor egyre nagyobb biztonságban leszünk, s nem az ajándékra, hanem az ajándékozóra vágyunk. Isten bennünk van, és szeret minket.

Hálaadás Egerben a Szent István Rádióért és Televízióért

Hálaadás Egerben a Szent István Rádióért és Televízióért

Az ünnepi esemény kezdetén Szarvas István, a Magyar Katolikus Rádió Alapítvány elnöke rövid köszöntőt mondott: „Rádiós és televíziós szolgálatunkkal azt az Egyházat szolgáljuk, amelynek egyik fő jellemzője az apostoliság, a pápához való hűség. Korunkban nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a szolgálat, amelyet végzünk, nem az anyagi háttérnek, nem lobbiérdekeknek van kiszolgáltatva. Nem bizonyos körök véleményét képviseljük a média világában, hanem hűségesen törekszünk arra, hogy az Egyház tanítása alapján a ma embere számára is eligazító gondolatokat, segítséget, információkat tudjunk adni.”
A hálaadó szentmisét Ternyák Csaba egri érsek mutatta be. A főpásztor homíliájában elmondta: a történelem során sokaknak feltették már azt a kérdést, hogy kicsoda Jézus. Sokféle vélemény született, de az egyetlen hiteles választ Péter apostol adta: „Te vagy a Krisztus, az élő Isten fia.”
„A rádióhallgatók és a rádió munkatársai azt a választ próbálják továbbzengeni, hogy számunkra Krisztus Isten egyszeri, megismételhetetlen és végleges hangja. Ő az Atya küldötte. Ő az, akit Isten azért küldött, hogy minden embernek üdvösséget hirdessen, és mindenki számára elhozza az üdvösséget. Ha meg tudjuk vallani, hogy Jézus a mi személyes megváltónk, akkor olyan sziklára építjük az életünket, amelyen a pokol kapui sem vesznek erőt” – fogalmazott a főpásztor.

Forrás és fotó: Egri Főegyházmegye

Tanúságtétel a boldogságról a világnak

Tanúságtétel a boldogságról a világnak

A szentmise elején Hajdu Ferenc helynök a székeskáptalan, az egyházmegye papsága és hívei, valamint minden megjelent család nevében köszöntötte a születésnapját ünneplő főpásztort. Megköszönte, hogy Spányi Antal családias egyházmegyében gondolkodva különlegessé tette a magyar szentek ünnepét, és példaképet állított a családok elé.
A megyéspüspök homíliájában úgy fogalmazott: soha ilyen fontos nem volt, hogy a családok boldogságot sugározzanak a világ felé. Tanúságot kell tenniük arról, hogy a teremtő Isten elgondolásában a férfi és a nő egymás felé fordulva, egymásban Isten jóságát és szépségét felfedezve, magukat egymásnak ajándékozva, minden gazdagságukkal és gyengeségükkel együtt megtalálják kiteljesedésüket és boldogságukat.
Azt látjuk, hogy napjainkban sokan megkérdőjelezik a családi élet értékét, a nemzetek gyökereit és hagyományait, semmibe veszik sajátos kulturális kincseit. Ezért ma különösen rászorulunk a szentek imádságára. Kiáltsuk bele a világba, hogy nem a nemzet és a család van válságban, hanem az a gondolkodás, amely zsákutcába viszi az emberiséget – buzdított a püspök.
A magyar szent család hitben és szeretetben élve felelősséget vállalt hazánkért. Egy nemzetért élték az életüket – folytatta Spányi Antal. – Fontos, hogy az első szent család példáján megtanuljuk kereszténységünk megőrzését, amelyet ránk hagyományoztak, és az is lényeges, hogy tovább­adjuk utódainknak lelki-szellemi értékeinket, amelyeknek alapja a hit, a család és a nemzet.
Hit nélkül a család gyenge marad, mert elveszíti az iránytűjét, amely Isten felé vezet. A házas feleknek hűségesen ki kell tartaniuk a közös imádságban, életük megszentelésében. Naponta meg kell újítani a házastársi szeretetet, késznek lenni a kapcsolat erősítésére, újra és újra örömet szerezni egymásnak. Ez teszi boldoggá a családot. Ha a családtagokon látszik Isten boldogsága, és kisugárzik a társadalom felé, akkor „erős nemzetté válunk, amelyben boldog családok alkotnak közösséget” – emelte ki a főpásztor.
Spányi Antal püspök Szent István, Boldog Gizella és Szent Imre oltalmába ajánlotta a magyar családokat, közbenjárásukat kérve értük.
„Köszönjük, Istenünk, hogy nemzetünk történelmének kezdetére egy szent családot adtál nekünk: Istvánt, Gizellát és Imrét! (…) Köszönjük mindazt, amit az ő imáikat meghallgatva adtál nekünk, amit ők könyörögtek ki számunkra. Köszönjük áldozatos, de boldog életük példáját! Köszönjük, Urunk, saját családunkat is, amelyben szüleink áldásként fogadtak bennünket, és amelyben felneveltek. Köszönjük a családot, amelyet a már felnőtt gyermekek alapítottak. (…) Adj erőt a házaspároknak a hűségre, a kizárólagos önátadásra, a családi élet örömeinek megélésére. Áldd meg családjainkat, hogy a gyermekek szeretetben szülessenek, biztonságban növekedjenek, és a keresztény élet példáját tanulják meg a szüleiktől.”
A felajánló imádság után a plébániákról érkező családok Spányi Antal püspöktől átvették az egyházmegye ajándékát. Néhány gyermek rajzot készített, és a szertartás végén odaajándékozta alkotását a főpásztornak.

Forrás és fotó: Székesfehérvári Egyházmegye

3 / 26Első...234...Utolsó