Mednyánszky a nagy háborúban

Háborúba akkor megy az ember, ha muszáj, önként bizonyosan nem, morfondíroztam magamban, miközben Mednyánszky László (1852–1919) háborús képeit nézegettem. Ő azonban másképp gondolkodott, és hatvankét éves korában, amikor 1914-ben kitört a világháború, azonnal jelentkezett frontszolgálatra. „Menni akart ő is! Azt felelték neki, hogy köszönik szépen, de ilyen öreg legényt a csatatéren nem használhatnak. Az öreg legény – mert bizony fehér már a mi nagy művészünk szakálla –, az öreg legény jóságosan mosolygott, de szándékától nem tágított; ha katonának nem kell, fogadják hát be őt harctéri tudósítónak: legalább rajzolni, fösteni engedjék meg néki a magyar dicsőséget!… Ebben is akadékoskodtak, és azt vetették oda, hogy ott sem bírná a fáradalmakat már az ilyen öregúr!… Ő azonban, szüntelenül azzal a jóságos mosolygással nem tágított, a vége az lett, hogy Tisza István – mert ilyen erőszakos ember Tisza István – rátelefonozott a háborúskodókra: – Mednyánszkyt tessék odaereszteni a csatatérre!” Így emlékezett Malonyay Dezső a Művészet című folyóirat hasábjain 1915-ben.

A Kaláka Fesztiválon jártunk

Már a második ráadás. Most is Radnóti Éjszaka című verse, mellyel a zenészek igyekeznek a csend felé terelni jólesően telhetetlen közönségüket. A halkan szemlélődő költeményt negyvenöt éve, a Kaláka alakulása esztendejében öltöztette dalba az egyik alapító, a végül színészi pályára tért Mikó István. Az együttes négy tagja: Becze Gábor, Gryllus Dániel és Vilmos, valamint Radványi Balázs, immár hangosítás nélkül, egészen előrejön, az ülőhelyeiket már rég maguk mögött hagyó (nem csak) nézők pedig mintegy varázsütésre áhítatosan a színpad tövébe lépkednek, s velük együtt éneklik a késő esti órán: „Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom…” A lassanként összegyűlő fél évszázad során nem fakult, nem avult a költői szó s a dallam ölelése. Ma is megérint. Ezt tanúsítják a jelen lévő rajongók: az ide-oda totyogó kislánykák-legénykék, fiatal szüleik, diákok és nyugdíjasok. Sokféle korosztály örömére hunyorognak egyetértően Eger fölött a csillagok.

Emlékek Hamvas Béláról

„Magasabb igényem van. Normális ember kívánok lenni.” Ezt a gondolatot választotta Hamvas Béla-estje mottójául a kaposvári Takáts Gyula Megyei és Városi Könyvtár. Éppen azért, mert a normalitás kérdése súlyos területe a Hamvas-életműnek. A kerekasztal-beszélgetés kapcsán egykori munkatárs, kutató, könyvtáros és drámatanár fejtette ki véleményét, s Rátóti Zoltán Jászai Mari-díjas színművész, a Csiky Gergely Színház igazgatója olvasott fel részleteket levelekből, regényekből, filozófiai munkákból.

„Isten különös védelme alatt állok” – olvashatjuk a borús vallásos kereszténységtől elvonuló író 1958. augusztusi naplóbejegyzésében. Hamvas útkeresésével, szellemi kalandozásával sokakat kézen fogott. A könyvtáros Horváth Jánost is, aki húszévesen olvasott tőle először, s ahogy megjegyezte, szédítő távlatokat tárt fel előtte, úgy érezte, mintha valaki elkezdte volna vezetni.

Vivian Maier nyomában

A mozikban most futó Vivian Maier nyomában izgalmas és elgondolkodtató film. A történet nem egy hollywoodi rendező agyából pattant ki, noha a „sztori” beleillene az álomgyár világába is. Dokumentumfilmről van szó, amelyről kissé közhelyesen állíthatjuk, hogy az élet írta – no és a véletlen. Már amenynyiben létezik véletlen.

Történt ugyanis, hogy egy ifjú történész, John Maloof 2005-ben egy Chicagóról szóló könyvön kezdett dolgozni. Kiadója arra kérte, hogy keressen archív fényképeket, amelyek illusztrálhatják művét. A fiatalember nem sejtette, hogy ezzel a munkával élete nagy kalandja is kezdetét veszi. Egy aukciósház árverésén háromszáznyolcvan dollárért vett egy dobozt, amely számtalan elő nem hívott filmtekercset rejtett. Az árverés katalógusában ennyi állt: „Fényképek a 60-as évek Chicagójáról”. Maloof nézegetni kezdte a fényképeket, s rádöbbent, hogy kincsre bukkant. A körülbelül százezer (a szám nem tévedés) fénykép legtöbbje utcán készült, és az átlagos amerikaiak hétköznapjait örökítette meg. Jól látszott a negatívokon, hogy nem amatőr kéz készítette őket. Az ismeretlen fotósról csupán annyit lehetett tudni: Vivian Maiernek hívják. Maloof nyomozni kezdett utána. Az internet egy Vivian Maier nevű nő halálhírén kívül semmit sem dobott ki. A „szerencsés megtaláló” ezen a nyomon elindulva bukkant rá azokra az emberekre, akik ismerték a rejtélyes fényképészt.

Bertha Zoltán centenáriumi kiállítása Sárospatakon

Emlékszem, 1974-ben, akkor még csak távolról szeretve-csodálva az azóta régen megismert, számtalanszor felkeresett s egyik versemben „szülőföldemmé áhított városom”-nak nevezett Sárospatakot, még nagyon szomorú szívvel olvastam Lázár István Kiált Patak vára című, megrendítő könyvét, mely északkeleti művelődési végvárunk és környéke romlásáról szól. Hogy ez a kulturális és lelki „erózió” nem vált végzetessé a református kollégiumától – s így jogos nimbusza egy részétől – kíméletlenül és ostobán megfosztott, de még a mellőzés évtizedeiben is elpusztíthatatlanul gyönyörű és takarhatatlan kisugárzású Bodrog-parti Athénban, az az olyan lelkeknek, megtartó szellemiségű embereknek az érdeme, amilyen a pátriárkakort megért, de most, centenáriuma idején már csak emlékezetünkben élő Bertha Zoltán volt. Ő, akiben a tudós Újszászy Kálmán professzor mellett a város másik, ráadásként művészi tehetséggel is megáldott polihisztorát tisztelhetjük.