Aggódás és reménykedés

Életútjáról, művészi tevékenységéről így vallott az Életfa – Bertha Zoltán festői világa című, 1998-ban megjelent kötetben: „1914-ben születtem Poroszlón. Valami festői hajlamot örököltem… mégis nyelv- és irodalomtanár (magyar–angol–latin szakos) lettem Sárospatakon, azután, hogy elvégeztem a pataki református teológiát, két évet töltöttem lelkészként Amerikában… ottani magyar gyülekezetekben szolgáltam, majd a Budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen diplomát szereztem, és magyar irodalomból doktoráltam. De az ember nemigen tagadhatja meg magát: a kedvtelésből, majd második foglalkozásomból nyugdíjas koromra fő hivatásommá vált a festés. Először Patak és Hegyalja varázslatos vidéke ragadott meg, s ihlette tájképeimet. De ezek mellett, már vagy húsz éve, próbálom megfesteni… azt is, ami engem egzisztenciálisan foglalkoztat… különösen a kisebbségben élő véreinkért való aggódás és reménykedés.”


Egyszerű, halk és szerény művészi hitvallás ez, de Bertha Zoltán, sokunk szeretett Zoli bácsija és felesége, Erzsike néni – bízvást mondhatjuk, hogy ők voltak Sárospatak Philemonja és Baucisa, otthonuk pedig nehéz időkben is a szeretet, a nyugalom és az értékőrzés szigete – sokkal többet tettek a pataki hagyományok megőrzéséért, mint ami ebben a „minimálcredó”-ban olvasható. Bertha Zoltán képeinek – nem számítva a családi vonatkozású festményeket, az apai örökség két fősodrát továbbvivő, jeles magyar irodalmárrá és amerikanistává cseperedett gyermekeiről, Zoltánról és Csilláról, illetve hitveséről – két abszolút „főszereplője” a Sárospataki Református Kollégium és a vár, minden évszakban, hol konzervatív, hol pedig avantgárd megfogalmazásban. Az itt közölt két festmény, a behavazott kollégiumról és a lila „belső színszűrővel” láttatott várról jól érzékelteti művészetének e tudatosan vállalt kettősségét. Amelynek olyan nagynevű tisztelői voltak, mint többek között Jancsó Adrienne, akit a nyolcvanas évek első felében e sorok írója kalauzolhatott a művésztanár műtermében.

 

Idén június 28-án igen avatott és a Bertha család világát tökéletesen ismerő szakember, Vitéz Ferenc debreceni főiskolai docens nyitotta meg a sárospataki Urbán György Kiállítóteremben a Bertha Zoltán centenáriuma alkalmából rendezett emlékkiállítást. Amely nem egyszerű főhajtás, nem üres protokollgesztus, hanem szívből jövő köszönet mindazokért az értékekért, amelyeket a festmények sokféle talentummal megáldott alkotója nem csupán városának, de az egész magyarságnak adott.

Az időzítés tökéletes: a tárlat többek között az éppen Sárospatakon és júliusban megrendezendő református tudományos seregszemle, a Doktorok Kollégiuma vendégeinek is élményt és elmélyült visszaemlékezést fog jelenteni. A tárlat azonban nem kizáró módon „református” jellegű, hiszen, hogy most csak egy, szívemnek különösen kedves témát említsek, Bertha tanár úr kisebbségi sorban-sorsban élő magyarjaink életét megörökítő képei minden szemlélőnek komoly élményt, katarzist nyújthatnak. A kiállítás július 31-éig várja a látogatókat, a vár felé vivő, szépséges Szent Erzsébet utca 3-as számú házában, keddtől szombatig 8 és 16, vasárnap pedig 8 és 12 óra között.