„A külső és a belső építkezés összefügg”
A pestújhelyi egyházközség nagy családja
– Andrást én kereszteltem – mondja a plébános egy padon ülve, háta mögött csúszdázó, homokozó gyerekek. A mesebeli nyugalmú Pestújhelyi téren, Budapest XV. kerületében vagyunk. Tőlünk tíz méterre még földmunkákat végeznek, valamivel odébb ácsok sétálnak az épülő zenepavilon tetején. A kis Andrást pedig apukája pár percre Béla atya ölébe ülteti.
Gyermekkoromban gyakran fociztunk az iskola, a plébánia és a templom közötti „senki földjén”, és egyszer, amikor a berúgott labdáért bemásztam a templomkertbe, az arra járó káplán szigorúan rám szólt. „Betolakodónak” tekintett, és joggal, mert vásott kölyök voltam, miséről nem lehettem neki ismerős. A kerítés éles határvonalnak számított a kinti és a benti, a profán és a szent világ között. Ott bizonyára egészen más törvények uralkodnak, gondoltam, sőt még azt is: én a kerítésen belülre lépni talán nem is vagyok méltó.