(Mk 13,33–37)

Ahogy Jézus felkészíti tanítványait a közelítő utolsó időkre, úgy lesz számunkra is egyre fontosabb figyelni minden megelőző, apró jelre. Erre pedig csak az éber szolga képes, akiről ma is, mint mostanában annyiszor, példázatot olvasunk (Mk 13). De vajon milyen is ez az éber állapot?

Örömteli várakozás ez, tudatos készülődés egy célra, amelyre figyelmünket irányítjuk – szemben a hétköznapi szétszórtságunkkal, célt vesztett sodródásunkkal. Két lábon állva a jelenben – és nem szétesve, elveszve a múlt vagy a jövő teljesítménykényszerében. Belső csendben, nyugalomban figyelve a világra, magamra és Istenre – és nem a zajban, álarcok mögé bújva.

A római liturgia történetéből

„A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt” – tudósít szűkszavúan, mégis sokat mondóan Lukács az első jeruzsálemi keresztények eucharisztikus gyakorlatáról (ApCsel 2,47).

„Az éj kezdetén kérjük azt, hogy zavartalan és a bűnös gondolatoktól mentes nyugalomban legyen részünk” – Nagy Szent Bazil atyánk (†379) így indokolja meg az esti zsolozsmát, amely már kifejezetten a lefekvéshez készülő emberek imádsága. Két változata is létezik a bizánci egyházban. A kisebbik általában az év napjain van jelen a liturgikus életben. A nagyobbik pedig a nagyböjt böjti napjain, amikor úgyis többet igyekszünk imádkozni, illetve a nagy ünnepek előestjén.

December 4.

Borbála a középkor egyik legnépszerűbb szentje, a tizennégy segítő szent egyike. Nagy tiszteletéről tanúskodik, hogy az emléknapjához kötődő népi, vallásos hagyományok közül néhány még ma is eleven. Életével kapcsolatban semmi biztosat nem tudunk, és mivel Borbála létezésével kapcsolatban kétségek merültek fel, 1969-ben emléknapját kivették a liturgiából, ugyanakkor nevét nem törölték a szentek sorából.