Éber jelenlét

Szemlélve, figyelve, hálás szívvel befogadva az Isten által ingyenesen nekünk ajándékozott valóságot – és nem a valós vagy éppen látszattevékenységekben keresve magunknak igazolást arra, hogy értelmes az életünk. A jelenlét egyben készenlét is, amelyben tudom, hogy amit megtehettem, azt megtettem, így minden más tekintetben szabadon ráhagyatkozhatom Istenre – és nem kell félnem attól, hogy mit veszítek el, mit nem tettem meg, mit tettem rosszul, vagy mit kérnek számon rajtam. „Legyetek éberek” – ahogy Jézus kétszer is mondja.

Aki azt hiszi, hogy ez csak addig működik, amíg jól megy a sorunk, az figyeljen a mai izajási olvasmányra (Iz 63). A próféta világosan látja, „hogy gonoszságaink elsodortak, mint a szél (…), mégis te vagy a mi Atyánk (…)”. Igen, éppen ebben a helyzetben van igazán értelme annak, hogy Istent meghívjuk: formáljon és alakítson bennünket, „hiszen keze műve” vagyunk mindnyájan.


Ma lépünk be az adventi várakozásba és egyben a szerzetesek évébe, amely a szerzetesi életeszmény mai megvalósítására irányítja rá a figyelmet. Oly módon, hogy ezen életforma és meghívás kinyílik a világiak felé is, akik saját lehetőségeik szerint és körülményeik között élhetik az éppen Jézus megtestesülése által megszentelt életet. Igen, tudjuk: ma minden elköteleződés, így a szerzetesi is, nehezebb. Mégis, talán éppen ezért úgy látom, hogy szerzetesi életünk nekünk utat, másoknak segítő jelet tud adni, amely Isten felé vezet. Számunkra így a közösség egyúttal misszió is. Az a hely, ahol személyes hívásunkat egy közösség küldetésében keressük és valósítjuk meg. Nem önmagunktól, hanem Krisztustól, így ránk is vonatkozik, hogy „semmi kegyelmet nem nélkülözünk” (1Kor 1), amiért Szent Pállal együtt mi is szívből hálásak lehetünk. Ugyanis ennek az ígéretnek az ereje tesz bennünket szabaddá ahhoz, hogy az Isten felé vezető utat ne csupán saját erőből igyekezzünk járni, hanem egyre jobban ráhagyatkozva Jézusra. Ekkor tud az Úr befogadni „örömébe”, amire mindannyian készülünk, vágyunk.