Beszélgetés Fülei Balázs zongoraművésszel

Tavaly ünnepelte harmincadik születésnapját. A hazai (és a nemzetközi) zenei élet elfoglalt szereplője 2008-ban kitüntetéssel diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, ahol azóta már tanít is. 2013-ban készült el népzene ihlette Grieg- és Bartók-darabokat tartalmazó lemeze. Nyitottság, érdeklődés jellemzi a széles látókörű fiatal zongoraművészt, aki január végi zeneakadémiai hangversenyére is majd háromszáz év terméséből válogatta össze műsorát. Szólóestje előtt néhány nappal pedig Bartók II. zongoraversenyét játssza a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával. Fülei Balázst rögtönzött koncertajánlóra kértem, azzal, hogy villanásnyira azért tekintsünk vissza a kezdetekre is, amikor felkeltette a figyelmét leendő hangszere.

Nagyapának

Kopott vésetű,
holtig-hordott
zászlóalj-gyűrűd
az én kezemtől
most ismét meleg.

Ennek a próza-vers együttesnek két főszereplője van: nagyapám s az őt 1917-es tüdőlövése után foga közt a szanitécekhez hurcoló, s így életét megmentő kutyája, Muki. Elöljáróban egy testamentumnak is beillő levélből idézek, amelyet anyám írt 1994-ben. Azt is előre kell bocsájtanom – bár a versből amúgy is kiderül –, hogy nagyapa holtig hordott vadászgyűrűje 2013 karácsonya előtt, negyvenöt évvel halála után végül hozzám, a legidősebb unokához került. Szorongattatások- félelmek-kivizsgálások idején mindig felveszem, hogy magam mellett érezzem őt, aki élete utolsó percéig, tizenhét éves koromig megadta nekem a teljes védettség érzését, s nagymamával együtt megmentett attól, hogy politikai fogoly apa és falura száműzött anya gyermekeként tönkretegyen egy rákosista gyermekotthon világa.

„A népművészet felgyülemlett, jelen lévő múlt, hatékony emlék, amely irányítja a jövőt. De csak azét, akinek van jövője.” József Attila írta ezt egyik esszéjében; azt kiemelve, miként foghat kezet múlt és jelen, s hagyományozódhat át a népélet megannyi megmentett és újraalkotott motívuma. Somogyország bámulatos népművészeti örökségéből ezúttal a kaposvári Kormányhivatal Galéria tárlata kínál ízelítőt.

Kőszegi Bella képes meséskönyvének margójáraHa csupán egy volna a karácsonyra megjelent, s a bennünket az ünnepeket követő szűkös hetekben amúgy is nehezebben vásárlásra csábító gyerekkönyvek sorában, akkor most nem írnék a Fekete Sas Kiadó immáron harmadik, a fiatalon elhunyt grafikus-illusztrátor, Kőszegi Bella nevével fémjelzett kiadványáról. „Belluka”, ahogyan sokan becézték, 1931-ben, mindössze huszonöt évesen, hazájától nagyon távol halt meg. Tanulmányait a budapesti iparművészeti iskolában végezte, műfajai a festészet és a grafika voltak. Tanulmányait Párizsban mélyítette el, 1925-ben. Nagy valószínűséggel itt ismerkedett meg az Auschwitzban meghalt, nagy tehetségű magyar festőművésszel, akiről ugyanaz az André Salmon írt igényes monográfiát, akinek a legszebb Modigliani-életrajzot is köszönhetjük.

Előszó egy bemutatóhoz Nem ritka eset a zenetörténetben, hogy képzőművészeti tárgyak, kiállítások, művészéletek indítanak alkotásra komponistákat. Szimfóniák és szimfonikus költemények, dalok, zongoradarabok, operák születtek festmények, szobrok, képsorozatok nyomán… – ahogy igaz ez fordítva is. Az Operaházban harmincöt év elteltével, a Faust-témát körüljáró tematikus év keretében tűzik újra műsorra A kéjenc útját, Igor Stravinsky 1951-ben, Velencében bemutatott „tanmeséjét”, amelyet a XVIII. században élt angol festő-grafikus, William Hogarth karikatúraszerű metszet-, illetve festményciklusa ihletett. Az aranyifjú, Tom Rakewell története nyolc rokokó hangulatú, mégis merészen szembesítő, metszően józan kép: Az örökös, Fogadáson, A bordélyban, Letartóztatás, Az esküvő, A játékbarlang, Börtönben és A bedlami tébolydában.

Az életben a legtöbb esemény, alkalom, betervezett program, utazás és egyéb földi „hívság”, hobbi halasztható-pótolható, a nagy művészi találkozások lehetősége viszont alig. E téren mindig azon igyekeztem, hogy később ne sajnálkozzam az – olykor egészen „házhoz jövő” – elszalasztott pillanatokon. Azt hiszem, eddig alig fordult elő ilyen jellegű mulasztásom, de még azt a keveset is bánom. A legendák, embercsodák távozásáról szóló halálhírek pedig elsősorban azt üzenik, hogy megint csak mi lettünk visszavonhatatlanul kevesebbek.