A „kutyás főhadnagy”

Tehát anyám beszédes sorai: „Bozenben (Bolzanóban), [Dél-Tirol ma Olaszországhoz tartozó fővárosában] él a 23. vadászzászlóalj tisztje, Tiroler Altschäfer – hundjával [magyarán: farkaskutyájával], Mukival. A vadászok [pontos nevükön: császárvadászok] öltözéke színpompás: kék, zöld, a kalap tollal, a huszonhármas számmal és a vadászkürttel ékes. Muki nem állat, emberszámba veszi a gazda, Péter… A főhadnagy a román megszállás [1919 kora tavaszától nyaráig] előtt került Gyomára. Égő fekete szem, apollói termet, délceg, gyönyörű járás… És, jaj, mivé tette az érszűkület. Kezén »a« gyűrű, zöld email [mai szóval: tűzzománc] alapon a császári korona és az ugyancsak aranyból mintázott vadászkürt, s középen a 23-as szám. Pétert beszállásolták katonáival dr. Christián Kálmán ügyvédhez, felesége, Czetz Margit (Czetz 48-as tábornok unokája) – ők lettek a keresztszüleim.


Margit néni meséli nagymamámnak a moziban: »Idám, ilyet még nem láttam, a legények vitték fel a padlásra a gabonászsákokat, és a főhadnagy pillekönnyűséggel viszi velük a mázsás súlyokat… És van egy kutyája, csaknem beszél.« Anyuka [későbbi nagymamám, Vaniss Margit] mindezt hallja. Másnap délután zongorázni megy a doktor bácsiék lányaihoz. Az első szobában csákó, kard és a kutya. Sírva hazaszalad. Nem akar megismerkedni a kutyás főhadnaggyal. Mondanom sem kell: hat-nyolc hét múlva menyasszonya. Apuka úgy emeli le a veranda lépcsőjéről karlsbadi csipkeruhájában, mint egy virágszirmot. Közben román megszállás. Ellopják Mukit, és a Holler vendéglő asztalához kötözik. Apa arra sétál: »Muki, komm!« Ő elrántja a szíjat, az asztalok felfordulnak, edény csörömpöl, de a gazda és kutyája boldogan sétálnak hazafelé. Amikor megszületek, a Holt-Körös melletti hatszobás házban [ez nem családi tulajdon volt, hanem igazgató főmérnök dédapám szolgálati lakása] legfőbb őrzőm Muki. »Du bleibst hier, und gibst acht auf die Évike« [Itt maradsz, és vigyázol Évikére!] – szól a parancs, és a saját anyámat sem engedi közel. 1930 táján már vér jött Mukiból, elérte a végelgyengülés. Bennünket elküldtek otthonról, és apa egy barátja agyonlőtte. Muki, ha van kutyamennyország, te Szent Rókus házőrzője vagy, és találkozol a kutyás főhadnaggyal is… A gyűrűt múlt vasárnap testvérem [keresztapám, dr. Nemerey Péter] elhozta, a tenyeremre tettem, megcsókoltam, hallgattam a gyűrűben muzsikáló hangot, megköszönve a múltat, szegénységünk idejének emberfeletti áldozatait…”

Ezek voltak tehát anyám, Nemerey Éva tanár-művészettörténész sorai, aki a negyvenes évek végén néhány verset is publikált… 1994 karácsonya előtt nekem küldött levelével életre keltett egy kort, amelyet én csak nagyapa meséiből ismertem. De milyen mesékből! Be kell vallanom, annak ellenére, hogy szörnyű történelmi tragédia volt ez a korszak, számomra nagyapa hivatásos katonaévei, első világháborús és a csak németül „tudó” Mukiról szóló emlékei mind – máig lelki támaszt jelentettek. „Félőlény”- alkatomnak pedig reményt arra, hogy – ahogyan ő és katonatársai – én is sok mindent ki fogok bírni, életem számtalan Isonzóját és Doberdóját. Emlékszem, kétoldali tüdőgyulladásból lábadozva szinte újra tanultam járni, nagyapával fel-le sétálva két kis szobánk egyikének kopott perzsaszőnyegén, háborús igaz meséit hallgatva, és közben versenyt szopogattuk az üveges-tarka és porhanyós-fehér mentolcukrokat, amelyekkel ő golyóütötte, én pedig betegséggyötörte tüdőmet igyekeztem erősítgetni.

A realitások: nagyapám részt vett az első világháború számtalan ütközetében, kitüntetéseivel soha nem dicsekedett, de az egyiknek a szép, ékes és dallamos latin neve, a Signum Laudis, vagyis a Dicséret Jele mindmáig visszhangzik a fülemben. Az egykori gyomai hölgy, Margit néni szavaiból kitűnik az is, hogy nagyapa nem tartozott a tipikus k. u. k. tisztek sorába: hiszen minden további nélkül beállt katonái közé gabonászsákokat cipelni. Mukinak pedig gavallérosan meghálálta az életmentést, s kisbaba anyám hűséges őrzését: a húszas évek elejétől kezdve szerény takarékpénztári fizetéséből, Bécsből hozatta számára a nálunk még csodaszámba menő kutyatápot. Az 1915-től 1930-ig élő, tehát matuzsálemi kort megért hűséges négylábú bajtárs ennek köszönhette hosszú életét. Nagyapa hivatásos katonáknál szokatlan gyöngédségét, megértését jelzi továbbá, hogy 1919. május 6-án, amikor nagymamát elvette feleségül, beleegyezett, hogy menyasszonya ne fehér pompát, csak egy szerény sötétkék kosztümöt és kék fátyolos kalapkát viseljen. Egyrészt az országos gyász és veszteségek miatt, másrészt pedig azért, mert nagymama „hadi menyasszony” volt. Első vőlegényét, Kalocsa Pistát ugyanis – ahogyan az ő kedves, „szögedies”, édesanyjától, Idától tanult, s hat szegedi internátusi éve alatt fölszedett tájszólásában mondogatta – „fölkoncolták szögényt a kirgizök”.

Amint a bevezetésben már jeleztem, e kis írás harmadik, élettelenségében is élő szereplője, nagyapa császárvadászgyűrűje, amelynek aranykoronája és vadászkürtje ujjamon rövid idő alatt élővé és életerőt sugárzóvá melegszik, mostanában visszakerült hozzám. A véletlen úgy hozta, hogy 2013 decemberében, bevallom, nem a nagybetűs Történelem, hanem inkább magántörténelmem körülményeinek hatására, nagyapa, Muki és a gyűrű együtt jelent meg egy korántsem „alkalmi” versemben. Így magától értetődően kívánkozik most ide visszaemlékezésem, rendhagyó háborús krónikámhoz.