Találkozások egy másik világban

– Három dolog inspirált. Először is otthon volt egy pianínónk, ami alapvetően hatást gyakorol egy kisgyerekre. A másik az, hogy a szüleim a testvéreimhez hasonlóan engem is beírattak a zeneiskolába. Édesanyám annak idején zongorázni, édesapám hegedülni tanult. Amatőr szinten játszottak, egyikük sem lett hivatásos művész, de nagyon fontosnak tartották a zenei nevelésünket. A harmadik hatás pedig legelső zongoratanárnőm kitartó biztatása, támogatása és önfeláldozó szeretete volt. Olyan szoros kapcsolatban álltunk, hogy két pici gyerek mellett is vállalta a tanításomat a zeneiskola hat éve alatt, egészen addig, amíg Budapestre, a Bartók Béla Konzervatóriumba kerültem.

Konkrét zenei élmények nem befolyásolták? Mikor, hogyan döntötte el, hogy zongoraművész lesz?

– Az általános iskola hatodik osztályában, tizenkét évesen egyszerűen azt éreztem, hogy nem szeretnék mással foglalkozni. Vagyis ez egy indirekt döntés volt a részemről: rájöttem, hogy bár sok minden érdekel, csak ezt akarom csinálni. Minden egyebet a zenének rendeltem alá, arra próbáltam fókuszálni. A zene inspirációs volta legfőképp úgy érintett meg, hogy kinyílt általa számomra egy felfedezésre váró világ. Ilyen értelemben előadóként gyerekek maradunk, hiszen akkora a repertoár, hogy megismerni azt élethosszig tartó – vagy még azon is túli – feladat. A legerősebb indítást az adta, amikor a végtelenségig elmélyülhettem a zeneirodalom gyönyörűségeiben. Budapesten, a konzervatórium alatt hihetetlen távlatok nyíltak meg előttem, rengeteg zenét hallgattam, koncertekre jártam. Ez pedig együtt járt azzal, hogy egyre többet gyakoroltam, és egyre többet vártam el magamtól.

Baráti Kristóf, Várdai István, Farkas Gábor, Virágh András Gábor… Önnel együtt felnőtt egy kiváló új művészgeneráció. Rendszeresen fellépnek alma materük, a világhírű Zeneakadémia felújított Nagytermében is. Érzi-érzik az elvárás súlyát, felelősségét?

– Az említettekkel nemcsak munka-, hanem baráti kapcsolatban is vagyok, ami a közös zenéléssel úgymond szinte együtt jár. Magunkra-magamra nehéz reflektálni, hiszen koncertező előadóként része vagyok a folyamatnak. Az új generáció megítélése a hallgatók, a közönség dolga és az utókor illetékessége. Én „belülre”, a zenére koncentrálok, de bízom abban, hogy a korosztályom képes megmutatni az erős oldalát. A Zeneakadémia egy magyar művész számára magától értetődően „megkerülhetetlen”. Nemcsak a zenei élet és a zenei gondolkodás centrumáról van szó, hanem egy olyan koncertteremről, amely szívként és lélekként vonzza magához a közönséget és a pódiumon lévőket. Ilyen egyébként a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem is. Felemelő érzés e tekintélyes, mindenki által kedvelt helyszíneken játszani.


Egy előadóval kapcsolatban, különösen, ha zongoraművész az illető, szinte elkerülhetetlen a „kategorizálás”. A hallgatók, a kritikusok elődöket és párhuzamokat említenek, játékstílus alapján összehasonlítgatnak, rendre előkerül a virtuóz vagy az „X. Y.-specialista” jelző… Önt viszont már csak gazdag és széles repertoárlistáját nézve sem lehet könnyű „besorolni”. Január 28-i zeneakadémiai szólóestjének műsora például Bachtól Ginasteráig ível. Önmagát, művészi misszióját hogyan határozná meg?

– Szólóestem programja picit olyan, mint egy feladvány, amelyben meg kell találni a rejtett összefüggéseket… Elárulom: mind a négy darab egy-egy tánczenesorozat. Az alapötlet az volt, hogy különböző országok táncait mutatom be. Vannak „stilizáltak”, amelyekre nem táncoltak, ilyen Bach és Bartók szvitje; a második részben viszont konkrét, „lejegyzett” táncok is megszólalnak a norvég Griegtől, illetve az argentin Ginasterától. Visszatérve eredeti kérdésére: engem elsősorban nem koncentráltan a szerzői életművek érdekelnek, inkább összefüggéseket szeretek keresni. Olyan műsorokat kitalálni, amelyek széles spektrumúak, ugyanakkor az összeállításban a darabok valamilyen formában egységet alkotnak. Persze adódnak periódusok, amikor a szólista óhatatlanul közelebb kerül egyegy szerzőhöz, de ezek az időszakok nálam viszonylag gyorsan változnak. Nem szeretnék „üzleti vállalkozást” csinálni abból, hogy mondjuk kihegyezem magam Chopinre vagy Lisztre. A „specializációtól” mindig menekültem, mert szerintem egy szólistának széles látókörűnek kell lennie. Nem jó, ha valaki folyton ugyanazokat a petárdákat süti el. Ez persze felfogás kérdése. Számomra az igazi zenélést az jelenti, hogy egy nagy univerzumban mozoghatunk, ahol sokat hall, sokat lát és sokat megél az ember. Természetesen vannak szerzők, akik végigkísérik az életemet: Bach, Beethoven, Schubert, Schumann, Liszt, Brahms, Bartók, Janáček, César Franck, Ravel, Debussy… A felsorolásokkal rendszerint az a baj, hogy valaki biztosan kimarad. Végignézve korábbi programjaimat az ő műveik mindig ott vannak. De volt olyan koncertem is, amelyen Purcell, Zipoli és más régi barokk szerzők műveit adtam elő. Évente jön valami újdonság, idén novemberben például egy Szkrjabin-estet játszom. Szeretem a fellángolásokat, a folytonos pezsgést, amit az adott program vált ki belőlem. A kortárs zene iránt is érdeklődöm, olykor új művek bemutatására is kérnek. Versenyművek eljátszásakor persze az esetek kilencvenkilenc százalékában zenekarok konkrét felkérésének teszek eleget. Most Bartók II. zongoraversenyére készülök az MR Szimfonikusokkal. Január 23-án a Zeneakadémián, 24-én pedig a Magyar Rádió 6-os stúdiójában adjuk elő a Zenebeszéd sorozat keretében. Ez az egyik legkedvesebb darabom. És azt hiszem, kimondhatom: a zongoraversenyek közül a kedvencem.

A fentiek összefüggésében már érthető, hogy miért szerepel egymás mellett Grieg és Bartók a lemezén…

– Népdalfeldolgozásokat, illetve népzene ihletésére született műveket vettem fel. Grieg Bartókhoz hasonlóan vonzódott a népzenéhez, de egész más formában és nyelvezettel. A népzenére „kívülről, felületesen”, témaként tekintett; ő nem indult el gyűjteni. Bartók számára viszont – a zeneszerzésen, tanításon túl – a legkedvesebb tevékenység a falvak, tájak bejárása és a dalok, motívumok rögzítése volt – ahogy erre több levelében is utalt.

És Ön számára mit jelent a zene, a hivatás? Afféle ars poeticára gondolok…

– Azt hiszem, minden előadó megfogalmazza magának, hogy miért is csinálja azt, ami kitölti az életét. Túl azon, hogy a zene nélkül nem tudnék létezni, mert ez egy belső kényszer, röviden úgy tudnám összefoglalni: a megosztás, a megmutatás vágya hajt. Mit sem ér, ha az ember a szobájában egyedül tanul-gyakorol egy darabot, de nem játszhatja el senkinek. A „valakiknek” szóló bemutatás, a kommunikáció, a párbeszéd miatt csinálom. Mert minden egyes hang találkozás; a zene által együtt lehetünk egy másik világban. A színpadról küldött üzenetek összefonódnak a nézőtéren ülők lelkével, gondolataival. Mintha egy kis kupola képződne felettünk, amelyben fölfelé száll a tömjénfüst.

Fotó: Sebestyén Zoltán