Obrazcova emléke

Január 12-én, Németországban elhunyt Jelena Obrazcova. Nem is kell meghallgatnom lemezeit, újranéznem felvételeit, ha csak gondolok rá, beleborzongok. Elég felidézni a Budapesti Kongresszusi Központban énekelt Amnerisét, a Vígszínházban rendezett nagy gálakoncertet, az operaházi Verdi Requiemet, dal- és áriaestjeinek sorát, a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon orosz dalokról, románcokról tartott nyitott mesterkurzusát vagy Csajkovszkij Pikk dámájának hangversenyszerű, mégis „teljes értékű” előadását… Ő – és generációjának még néhány kivételese – úgy tudott átadni-közvetíteni, amihez hasonló élményben ma már alig lehet részünk. Merthogy a zenei világ is más lett, más hangsúlyokat kapott.


Szinte mindenre emlékszem vele kapcsolatban: tartására, hihetetlen átlényegüléseire, széles mosolyára… Számtalan művészi erénye közül az egyik, hogy – honfitársához, Jevgenyij Nyesztyerenkóhoz hasonlóan – szólókoncertjein igazolta a „lenézett” dalestek létjogosultságát; azt, hogy percekben is benne lehet a teljesség: a születéstől a halálig, az ujjongástól a gyászig – és a mennyig. Soha nem fukarkodott a ráadásokkal, fél órákkal toldotta meg koncertjeit. Előkerült például A pikk dámából az idős grófnő szobajelenetének részlete is; egy régi francia ária álomba merülő felidézése. Nem volt szüksége a színpadi külsőségekre, kellékekre, a zongora mellett állva vagy könyökével rátámaszkodva már az első hangok hívószavára átalakult morózus, hódító múltján merengő öregasszonnyá: beesett szájjal, ráncolódó ajkakkal, parkinsonosan remegő fejjel, kézzel…

Megfagyott a levegő, amikor az Aida ítélkezési jelenete végén, karjait magasba lendítve elátkozta a rendíthetetlen-könyörtelen egyiptomi papokat: „Anatema su voi!” Elementáris erővel szólt korlátokat nem ismerő, majd három oktáv terjedelmű mezzoszopránja. Lenyűgözően izgalmas hangjával, stabil, diadalmas magasságaival, elképesztő, „kormos” mélységeivel bűvészkedve mindenki másnál jobban el tudta hitetni a spanyol cigány lány, Carmen és a bibliai Delila delejes vonzerejét; vagy éppen Santuzza fájdalmát – amelyről Zeffirelli Parasztbecsület-filmje is tanúskodik.

A második világháború első évének szülötte volt. Tipikus szovjet-orosz művészsors lett az övé: megpróbáltatásokkal, folytonos tanulással, sikerekkel, világjárással és tán alkuk sorával is teli. Megkérdőjelezhetetlen, támadhatatlan, istenadta tehetsége egy hiteles, odafentre is elkötelezett ember portréját rajzolta ki.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.