Obrazcova emléke

Január 12-én, Németországban elhunyt Jelena Obrazcova. Nem is kell meghallgatnom lemezeit, újranéznem felvételeit, ha csak gondolok rá, beleborzongok. Elég felidézni a Budapesti Kongresszusi Központban énekelt Amnerisét, a Vígszínházban rendezett nagy gálakoncertet, az operaházi Verdi Requiemet, dal- és áriaestjeinek sorát, a Miskolci Nemzetközi Operafesztiválon orosz dalokról, románcokról tartott nyitott mesterkurzusát vagy Csajkovszkij Pikk dámájának hangversenyszerű, mégis „teljes értékű” előadását… Ő – és generációjának még néhány kivételese – úgy tudott átadni-közvetíteni, amihez hasonló élményben ma már alig lehet részünk. Merthogy a zenei világ is más lett, más hangsúlyokat kapott.


Szinte mindenre emlékszem vele kapcsolatban: tartására, hihetetlen átlényegüléseire, széles mosolyára… Számtalan művészi erénye közül az egyik, hogy – honfitársához, Jevgenyij Nyesztyerenkóhoz hasonlóan – szólókoncertjein igazolta a „lenézett” dalestek létjogosultságát; azt, hogy percekben is benne lehet a teljesség: a születéstől a halálig, az ujjongástól a gyászig – és a mennyig. Soha nem fukarkodott a ráadásokkal, fél órákkal toldotta meg koncertjeit. Előkerült például A pikk dámából az idős grófnő szobajelenetének részlete is; egy régi francia ária álomba merülő felidézése. Nem volt szüksége a színpadi külsőségekre, kellékekre, a zongora mellett állva vagy könyökével rátámaszkodva már az első hangok hívószavára átalakult morózus, hódító múltján merengő öregasszonnyá: beesett szájjal, ráncolódó ajkakkal, parkinsonosan remegő fejjel, kézzel…

Megfagyott a levegő, amikor az Aida ítélkezési jelenete végén, karjait magasba lendítve elátkozta a rendíthetetlen-könyörtelen egyiptomi papokat: „Anatema su voi!” Elementáris erővel szólt korlátokat nem ismerő, majd három oktáv terjedelmű mezzoszopránja. Lenyűgözően izgalmas hangjával, stabil, diadalmas magasságaival, elképesztő, „kormos” mélységeivel bűvészkedve mindenki másnál jobban el tudta hitetni a spanyol cigány lány, Carmen és a bibliai Delila delejes vonzerejét; vagy éppen Santuzza fájdalmát – amelyről Zeffirelli Parasztbecsület-filmje is tanúskodik.

A második világháború első évének szülötte volt. Tipikus szovjet-orosz művészsors lett az övé: megpróbáltatásokkal, folytonos tanulással, sikerekkel, világjárással és tán alkuk sorával is teli. Megkérdőjelezhetetlen, támadhatatlan, istenadta tehetsége egy hiteles, odafentre is elkötelezett ember portréját rajzolta ki.