Lírai utószüret
Tóth Sándor méltatása
A magyar lírára a nemzet életét, történelmi múltját, jelenét és jövőjét legmarkánsabban képviselő műfajként kell tekintenünk szellemi életünkben. Műemléknél, más nemzeti kincsnél jobban kell óvni olyan kiforgató hatásoktól, rátapadó méltatlan divathóbortoktól, amelyek eleve eszmei és esztétikai zsákutcába vezetnek. Minden új vers, minden kibontakozó költői életmű rendkívül fontos irodalmunk jelenében. Minden új gondolatnak, jelzőnek, plasztikus és színes költői képnek örülnünk kell, mert észrevétlenül része lesz annak a hatalmas és kiemelkedő épületnek, amelyet magyar költészetnek nevezünk.
Tóth Sándor, aki szerkesztői, írói és tanári munkásságával már eddig is beírta nevét jelenkori kulturális életünkbe, az elmúlt századok nagyjaihoz hasonlóan költészetével a „nemzet őrlelke” kíván lenni. Lírai ihletével lelkiismeretesen sáfárkodik: csak akkor ír verset, ha feltétlenül inspirációt érez. Költészete hitelesíti azt a tételt, hogy az igazi líra nem rombol, hanem biztos alapokra építkezik, méghozzá romlatlan anyagokból, mint amilyen a nyelv.