Toportyán, nádi farkas, aranysakál. A kutyafélék családjába tartozó ragadozót három elnevezéssel is illeti a magyar nyelv, mégsem biztos, hogy tudjuk, „kiről” van szó. Nem csoda, hiszen a faj több évtizede kipusztult Magyar­országról, nevével legfeljebb Arany János Toldijában találkozhattunk. A hajdan tűzzel-vassal irtott nádi farkas a közelmúltban visszatért hazánkba, és újra birtokba vette Somogy, Baranya és a Kiskunság egyes részeit. Az új, nagy sikerű természetfilmnek, a Vad Kunságnak is „ő a főszereplője”.

Nem tartozik a divatos, agyonreklámozott turisztikai célpontok közé. Itália természeti és művészi kincseinek bőségkosarában első pillantásra jelentéktelennek látszó, álmos északolasz településként hever valahol a síkon, közel az Adriai-tengerhez. Aquileia. Ismerős név. Itt játszódik Verdi Attilájának prológusa, az első kép: a rettegett hun uralkodó győzelmesen bevonul a meghódított, lerombolt városba, amelynek elűzött lakói a lagúnákban keresnek menedéket. A legenda szerint e vésznek köszönhető a szigetekre települő, „vízre épült” Velence létrejötte…

Tíz éve már, hogy kedvenc szentjei közé költözött. Agárdy Gábor, a nemzet színésze azon túl, hogy estéről estére megajándékozott bennünket játékával, ikonfestőként is ismert volt. Nemcsak szerepeivel, közvetlenségével, emberségével hagyott maga után maradandót, hanem míves táblaképek is őrzik keze nyomát. Feleségének, Rácz Boriskának, az Operaház egykori szólótáncosának köszönhetően pedig tovább él e hagyaték. Az Agárdy-ikonok időről időre ma is közönség elé kerülnek, hogy valljanak a művészről, s üzenjenek, ugyanis ezek a liturgikus alkotások nem díszítőelemként kapnak helyet a templomokban vagy az otthonokban. Az ikonfestők égi üzenetek szolgálói, s mindenkori céljuk, hogy az ikon szemlélője transzcendens kapcsolatba kerüljön az ábrázolt szenttel.