Áldott vagy te – Lothringer Éva a várandósok lelkinapjáról

Mi indította el a szociális testvérek körében a várandós lelkinap ötletét?
– 1999-ben rendeztük meg az első várandós lelki napunkat, nagyjából tíz kismama részvételével, majd több év kihagyás következett. A Szociális Testvérek Társaságának egyik karizmája, hogy felkarolja a „gazdátlan területeket”. Több olyan ügy és csoport is létezik, amely különösen is rászorul az egyház támogatására. Úgy láttuk, hogy a gyermeket váró édesanyák csoportja is ilyen, ezért született meg a várandósságot kísérő lelkinap ötlete.

Az édesanyák visszajelzései alapján mit gondolnak, miért fontosak ezek az alkalmak?
– Egy édesanya a legutóbbi lelkinapon így fogalmazott: „senki nem jött olyan közel a várandósságom valóságához, mint ti.” Azok a nők pedig, akik már nem az első gyermeküket várják, azt mondták, ezek az alkalmak időt és lehetőséget teremtettek arra, hogy végre odafigyelhessenek a születendő gyermekükre is. Magam is azt tapasztalom az édesanyák körében, hogy a hétköznapok sodrában nagyon nehéz befelé figyelni, lecsendesedni, Istennel és a kicsivel lenni…

Miért fontos – ahogyan Ön fogalmazott – „közel menni” a várandóssághoz?
– Az új élet kihordása az emberi élet egyik valósága. Meg kell engednünk, hogy Isten legyen a legközelebb az aktuális létállapotunkhoz.

Fotó: Kissimon István

Melyek azok a tényezők, amelyek nem engedik közel az emberhez a várandósságot?
– Ilyen például a hétköznapi élet sodra, vagy a szorongásaink, félelmeink. A lelkinap arra is szolgál, hogy „megszelídítsük”, leküzdjük azokat az aggodalmakat, amelyek arról szólnak, hogy lesz-e elég hely a lakásban az újabb gyermekkel gyarapodott család számára, nagyon fog-e fájni a szülés, miként tudunk majd megbirkózni a több gyerekkel együtt járó pluszfeladatokkal. A lelkinapokon többször elhangzott már, hogy bizonyos keretek között normálisnak mondható az emberi szorongás, és félelmeinket közel emelhetjük Istenhez. Ám rosszabb esetben, ha az aggódás kezelhetetlenül nagy méreteket ölt, akár el is fedheti a várandósság valóságát.

Jellemzőnek mondható a gyermekvárás időszakára, hogy ilyenkor az egyébként megszokotthoz képest több aggodalommal, félelemmel kell szembenézniük a nőknek?
– Egyéntől, személyes sorstól, illetve az úgynevezett családi mítoszoktól is függhet a szorongás mértéke. Anyáról lányra szálló hiedelem lehet például, hogy „a mi családunkban nehezen szülnek a nők”, vagy „a gyerek, az bizony nagy teher”. Ez a hozzáállás minden lánygyerekre hat, idővel szorongássá alakul, és jó esély van arra is, hogy valósággá válik, függetlenül attól, hogy a háttérben állnak-e szervi, biológiai okok, vagy sem.

A lelkinap a várandósság ideje alatt egyszeri alkalom. Van-e hosszú távú – akár terápiás – hatása?
– A rendezvény elsődleges célja spirituális. El kell fogadnunk, hogy az igazi lelkiség nem nélkülözheti az antropológiát, másképp fogalmazva: természetes és természetfeletti szorosan összetartozik. A nap első felében rátekintünk a várandósság pszichológiai valóságára. Ez sokak számára már önmagában gyógyító erővel bír. A nap „csúcsa” pedig a délutáni szentmise és áldás. Hosszú távú hatása van annak is, hogy a részt vevő édesanyák megélik: nincsenek egyedül az állapotukkal és az érzéseikkel. Az alkalom során lehetőség nyílik testi és lelki erőforrásaink feltárására is.

A terhesség mely időszakában javasolt a lelkigyakorlaton való részvétel?
– Bármely időszakban érdemes eljönni. Voltak már válságterhességben lévő résztvevőink is, de nem kifejezetten ők jelentik a célcsoportot. Ez a kilenc hónap kiemelt jelentőségű időszak a nő és a magzat életében, s akár vannak nehezítő körülmények, akár nincsenek, mindenképpen megérdemli, hogy elmélyülten foglalkozzunk vele.

A születendő gyermek szempontjából miért különösen fontos a születés és az azt megelőző időszak?
– Az élet anyaméhen belüli időszakával és a születéssel kapcsolatban folyamatosan gyarapodnak az ismereteink. Körülményeinket, szokásainkat érdemes a meglévő tudásunknak megfelelően alakítanunk. Tudjuk például, mennyire fontos a várandósság alatt a külső-belső békesség. Jó, ha törekszünk ennek megteremtésére.  Ugyanakkor – ha szabad így fogalmaznom – hallottam olyan magzatról, akinek nagyon válságos volt az élete, az édesanyját majdnem megölték, a családjának menekülnie kellett, neki magának pedig rendkívül szegény körülmények között kellett világra jönnie. Jézus Krisztusnak hívták… Ezen a szálon továbbgondolkodva mondhatnánk akár azt is, hogy Mária és az idős Erzsébet találkozása tulajdonképpen két „válságterhes” összejövetele. És még­is, mindketten a lehető legteljesebb életet élő emberek voltak. Az élet gyakorlati dolgairól szólva: mai tudásunk szerint jobb, ha az újszülöttről nem mossuk le rögtön a magzatmázat; kedvezőbb számára, ha nem „ricsajozunk” körülötte neonfényben, illetve nagyon fontosnak tartjuk azt is, hogy a születést követően a babát az anya mellkasára helyezzék, és hosszabb ideig ott is hagyják. Ettől függetlenül azok, akik nem ilyen körülmények között jöttek a világra (és bizony jó néhányan vagyunk ilyenek), ugyanúgy élhetnek teljes életet, mint szerencsésebb társaik. Isten kegyelmével minden korrigálható.

Az egyedül viselt várandósság is válságterhességnek számít?
– Nem lehet általánosítani, ezt mindenki csak maga tudja megítélni. A várandósság ideje alatt olyan édesanya is érezheti rosszul magát, aki mögött ott áll egy boldognak és teljesnek látszó család. Ugyanak­kor találkoztam már a lelkinapon olyan nővel is, aki teljesen kiegyensúlyozott volt annak ellenére, hogy a gyermekvárás hónapjait pár nélkül élte meg.

A lelki napon rendszeresen részt vesznek férfiak is. Hogyan vannak jelen ezeken az alkalmakon a „kispapák”?
– Az édesapák jelenléte a lelkinapokon és a családban is rendkívül fontos. A párok (szándékosan használom ezt a megjelölést) a lelkigyakorlat egy bizonyos részében különválnak, és férfi, illetve női csoportban vesznek részt az alkalmon. Az a tapasztalatom, hogy a gyermeket váró édesapákkal szervezett keretek között szinte sehol nem foglalkoznak. Ezért mi komolyan fontolóra vettük, hogy a jövőben az édesapák számára is tartanánk külön alkalmakat. A férfiak nehezen kezdenek el beszélni, ám rengeteg nagyon mély mondanivalójuk van. A lelkinapon való részvétel egyébként nem függ attól, hogy az ember férfi-e vagy nő, házas-e, gyakorló szentségi életet él-e. Egyetlen szempont van csupán: aki eljön, az rendelkezzen keresztény istenképpel, és tudjon azonosulni a rendezvény céljával.

A lelkinapon kicsit túllépve, általánosságban véve izoláltnak érzékeli a családokat?
– Igen. A tapasztalataim szerint a sokgyermekes, gyakorló katolikus családok számára is az jelenti az egyik legfőbb gondot, hogy nincs a környezetükben olyan ember, aki szívesen és rendszeresen vállalná a gyermekek felügyeletét vagy a család más módon történő segítését. A történelem során még soha nem volt olyannyira gyakori a szülőpárból és gyermekekből álló úgynevezett nukleáris vagy magcsalád, mint napjainkban. Korábban tágabb közösségekben éltek az emberek: nagynénik, nagybácsik, nagyszülők, öreg dajka és lokális közösségi hálózat vette körül a szűkebb értelemben vett családokat. Ma egy kisgyermekes apukára annyi feladat hárul, mint régen egy fél falura. Rossz beidegződés az is, hogy az apa és az anya feladatain kívül minden más „szívességként” értelmeződik. Korábban természetes volt, hogy a totyogó gyerekre valaki ránéz, míg a szülei elintéznek valamit. Rendszeresen találkozom a lelkinap szervezése közben azzal a jelenséggel, hogy az édesapák azért nem tudnak eljönni a szombati eseményre, mert vagy dolgozniuk kell, vagy pedig ők vigyáznak a nagyobb gyerekekre. A család, a környezet nem segít…

Babák című filmjében egy francia antropológus, Thomas Balmés a világ különböző pontjain nevelkedő csecsemők életének első egy évét mutatja be. A filmben nagy különbség fedezhető fel a különféle kultúrákban növekvő gyermekek és családjaik között. Válságosnak látja a világ többi országához képest a magyar családok helyzetét?

– Sokak véleményével ellentétben én úgy gondolom, hogy Magyarországon nincs válságban a család. A körülmények vannak válságban, amelyek hatással vannak arra, hogy tudunk-e, akarunk-e családi életet élni. Ebben a kérdésben az egyháznak is nagy a felelőssége.

Ugyanis nem elegendő arra buzdítanunk a hívő szülőket, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok” – hétköznapi szinten kellene támogatnunk a gyermeket nevelő családokat, akár kisközösségi hálózatokon keresztül is. Nagyon fontos fel­adatnak tartom ezt, és nagy öröm számomra, ha azt látom, hogy egyes helyeken már működik ez a fajta segítségnyújtás. Amikor olyan emberekkel találkozunk, akik nem kívánnak megházasodni, vagy halogatják a gyermekvállalást, akkor első lépésként nem azzal kellene szembesítenünk őket, hogy véleményünk szerint mit nem csinálnak jól, hanem azt kellene kérdeznünk tőlük: mire volna szükségetek ahhoz, hogy bele merjetek vágni?

Hogyan hat a szerzetestestvérek „női mivoltára” a várandós lelkinap?
– Természetesnek éljük meg ezeket az alkalmakat, és tevékenyen részt vállalunk a szervezésből, az előkészítésből: van, aki fogadja az érkezőket, más süteményt süt vagy kiscsoportot vezet. Jól tudunk együttműködni a kismamákkal, hiszen mi, nők – családi állapotunktól függetlenül – nagyon hamar szót tudunk érteni egymással. Az alkalom előtt otthonossá tesszük, „kismamásítjuk” a helyszínt: párnákat viszünk a kápolnába, kényelmes foteleket helyezünk el, ebédet készítünk, megterítjük az asztalt. Patetikusan hangozhat, de így van: „anyaként” várjuk a résztvevőket, ahogyan az egyház az embereket.