Fordulópontok – A Magyar Katolikus Egyház XX. századi történetéről
Esztergom, 1958. (Fotó: Fortepan)

 

„Vajon mely időszaktól beszélhetünk arról, hogy a katolikus egyház védekezésre, illetve túlélésre kényszerült?” – vetette fel az első témát Jávor Miklós történész, az est moderátora. „Nem feltétlenül az a fő probléma, hogy mikortól, hanem az, hogy mivel szemben” – egészítette ki a kérdést Tóth Krisztina. Ha az uralkodó állameszmét tekintjük, akkor a kommunista ideológia térhódításától számíthatjuk ezt az időszakot. Addig az állam és az egyház kölcsönösen egymásra volt utalva, gondoljunk csak a főkegyúri jogra. Az anyagiak terén is kapcsolódtak egymáshoz. Az első világháború idején például a hadikölcsönjegyzésben a legnagyobb részt a katolikus egyház vállalta magára. A második szempont az elnyomó, idegen hatalmak térnyerése, ez pedig a trianoni békediktátum következménye volt, hiszen a Magyar Katolikus Egyház hívei mellett területének nagy részét is elvesztette. A korszellemet tekintve a XIX. századi jozefinizmus jelentette az első töréspontot, ezt a liberalizmus és a modernizmus térnyerése követte. Egyházpolitikai szempontból pedig az 1894–1895-ös törvények kongatták meg a vészharangot.
Az sem közömbös, hogy mi az, amiről lemondhat az egyház, és mi az, ami már a küldetését veszélyezteti. Csak példaként említve: vajon a katolikus iskolákat feltétlenül meg kell-e őriznie, vagy megelégszünk a hitoktatás szabadságával? Az nyilvánvaló, hogy a püspökökre szükség van az egyház létéhez, de vajon a szerzetesrendek feloszlatása mennyiben ásta alá az egyház működését?
Az első világháború az egész európai katolikus egyházat sokkhatásként érte, hiszen katolikus tömegek harcoltak egymás ellen. Az egyház egyrészt a karitatív területen igyekezett segíteni – Csernoch János esztergomi érsek kórházat bővített, a fronton pedig ott voltak a tábori lelkészek –, másrészt közbenjárt a háború befejezése érdekében. XV. Benedek pápa többször is békefelhívással fordult a harcoló felekhez. Az egyháziak egyébként kezdetben támogatták a háborút, ebben a korabeli teológiai felfogásra támaszkodtak. Mindehhez persze az is kellett, hogy saját államuk hadviselését védekező háborúnak, vagy legalább jogos elégtételnek lássák. A plébániák historia domusaiból az is kiderül, hogy a kezdeti hozzáállás a háború végére meg­­változott.
Az első nyíltan ateista ideológia a tanácsköztársaság idején nyert teret. E rövid idő alatt ugyanakkor a központi vallásellenes határozatokat nem egységesen hajtották végre. A két háború közötti időszak a nemzeti keresztény elvekre épült, ezeket a katolikus egyház is támogatta. Kidolgozóik többek között Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök és Bangha Béla jezsuita szerzetes voltak. Bár a katolikusok számaránya ebben az időben az ország lakosságának körülbelül kétharmada volt, politikai téren a protestánsok is támogatták ezt az irányvonalat. Érdekes, hogy míg a különböző keresztény felekezetek vezetői egyeztették lépéseiket, az egyházak között még nem volt hivatalos együttműködés.
A harmincas évek végén előretörtek a szélsőjobboldali politikai erők. Ennek értékelése azért is nehéz, mert a nyilas mozgalom tagjai közül sokan vallották magukat katolikusnak. A nyilasok azonban szociális terveiket az egyházi javadalmak rovására szerették volna megvalósítani. A püspöki kar nemcsak ezért nem rokonszenvezett a nyilasokkal. Azt sem nézték jó szemmel, hogy vidéken állandó nyugtalanságot keltettek. Azt is le kell szögezni, hogy az egyházi vezetők egységesen elutasították a fajelméletet.
A II. világháború után, az erősödő kommunista diktatúra első számú ellensége a katolikus egyház volt. Több törésvonalat is megállapíthatunk ebben az időszakban, hiszen 1945 mellett 1948 – az egyházi iskolák államosítása –, vagy 1950 – a szerzetesrendek feloszlatása – is értékelhető egyfajta fordulópontnak. A szakértők egyetértettek abban, hogy a katolikus egyház elleni támadások sorozata már 1945 tavaszán megindult, amikor a nagybirtokrendszer felszámolásával az egyház elveszítette anyagi bázisát. A háborút követő három évben az egyházon belül még voltak olyanok, akik láttak lehetőséget a megújulásra, ám 1948-ra már mindenki számára világossá vált, hogy a kommunisták egy ateizmusra épülő önkényuralmi rendszert építenek.
A Rákosi-érában az egyház- és vallásellenes harc erőszakos eszközökkel folyt, míg a kádári rendszer rafináltabban – a békepapi mozgalmat igénybe véve – magával az egyházzal igyekezett végrehajtatni intézkedéseit. Ezen a téren is megosztott volt az egyház: a Hamvas Endre csanádi püspök által vezetett Országos Béketanács Katolikus Bizottságának működését a Grősz József kalocsai érsek által irányított Opus pacisszal igyekeztek ellensúlyozni – kevés sikerrel. A korszakra jellemző ügynökkérdéssel összefüggésben a szakértők egyetértettek abban, hogy minden egyes életutat külön meg kell vizsgálni. Ebből a munkából pedig komoly részt vállalhatnak magukra a jövőben a doktoranduszhallgatók.