A pesti Kieselbach Galéria mindig meg tudja lepni a képekre éhes látogatót. Festők, múzsák, szerelmek című tárlatán most az egyszer nem a jól ismert festők – általában férfiak – állnak a középpontban, hanem azok, akik a legtöbbször a háttérben maradnak: a hozzájuk tartozó nők. Ők azok, akik férjük, élettársuk kedvéért oly gyakran lemondanak élethivatásukról, választott foglalkozásukról. Ilyen volt a legtöbb asszonysors, legalábbis a XX. század első felében.

Önvallomás, bűnbánati cselekmény, jóvátétel…? Mi lehetett a belső indíték? És miért ekkor született meg ez a darab? A XX. század közepén – amikor a „szabad” Nyugat-Európában nem számíthatott haladó szellemiségű, korszerű komponistának, aki spirituális, mi több, teológiai témát visz operaszínpadra. Francis Poulencnek ráadásul sikerült az, ami Puccininak is csak részben a páratlan szépségű, ám a mai napig nem a megérdemelt helyén értékelt Angelica nővérrel: egy apácaközösségben játszódó, alapvetően lélektani témájú művel gazdagította a nemzetközi alaprepertoárt. A Kármeliták beszélgetései azon kevés „korszerűtlen” kortárs klasszikus egyike, amely nemcsak hogy fennmaradt a zenei köztudatban, hanem mind nagyobb érdeklődést vált ki világszerte, és egyre több operaház tűzi műsorára.

A kármeliták címmel a Magyar Állami Operaház először mutatja be a francia Francis Poulenc 1956-ban befejezett művét, a Kármeliták beszélgetéseit. A világ nagy dalszínházaiban rendre feltűnő, megrendítő zenedrámáról a budapesti előadás rendezőjével, Anger Ferenccel beszélgettünk.

Megérintve – A bizalom lehetősége időben és térben