A „rendszerváltás” tájékán szívesen idéztem Jézus mondását: „Bizony mondom nektek, hogy sok próféta és király akarta látni, amit ti láttok, és nem látta, hallani, amit ti hallotok, és nem hallotta” (Lk 10,24). Ujjongtunk a többpártrendszer megalakulása, az oroszok kivonulása és a szabadságjogok visszanyerése miatt.

Szentföld: jelentőségteljes, de fájdalmas, barázdált, árkos arc. Valaha szép volt – de lehet, hogy sohasem. A kiszipolyozott földek, a dombtetőket koronázó falanszter települések, a vért izzadó sziklás kősivatagok, a holt vizek, de még a fellélegzést nyújtó üdítő zöld oázisok is ránehezülnek a zarándokra.

Sokszor felmerül ez a kérdés. Vannak, akik nem is értik, hiszen úgy tudják, hogy a Szentföldön arabok (palesztinok) és zsidók élnek. A szentföldi zarándokok a szent helyeken találkoznak ortodox papokkal és ferences szerzetesekkel.

A sivatag ősi toposza az emberiségnek. A nehézségek, a fájdalmak, a magány helyszíne, ahol úgy tűnik, nincs élet. A Szentírásban is több százszor fordul elő; nemcsak a választott nép, hanem az új szövetség népe számára is szimbolikus helyszín.