Vonzó külsejű, igényesen szerkesztett, változatos tartalmú kötet. Jóleső olvasmány, írnám, ha a borítón nem állnának ott e szavak: In memoriam. A 2005-ben hetvenévesen elhunyt műfordító, a finn irodalom és kultúra lelkes híve, tanár, irodalomszervező Szopori Nagy Lajos emlékkönyve százkilencven oldalon bemutatja egy gazdag életpálya legfontosabb vonatkozásait.
Évtizedek távlatából is emlékszem az érettségim évére. Egyfelől hatalmas felszabadultság érzése vett rajtam erőt, hiszen tudtam, hogy mostantól – akkor is, ha a szüleim még segíteni próbálnak majd az életben eligazodni – magam irányíthatom a sorsomat – , másfelől viszont hatalmas nyomás nehezedett rám: tudtam, hogy iskolába nem kell járnom ugyan, de vár rám a szóbeli megmérettetés. Arra már halványabban emlékszem, hogy mikor tudatosult bennem, bennünk, negyedikes diákokban: a tanév végén számot kell adnunk az elmúlt esztendőkben tanultakról.
Május negyedikén délután – a II. János Pál pápa boldoggá avatása utáni harmadik napon – új csodát élhettünk meg Kazincbarcikán.
Az 1969-ben átadott városi kórház hatalmas épületében negyvenkét év után kápolnát alakítottak ki. Az egyház, a város- és a kórházvezetés akarata végre találkozott. Szerda délután, amikor elindultam a kórházi kápolna átadási szertartására, bizony összébb kellett húznom a kosztümöm kabátját, annyira fújt a szél. Nem szívesen ültem volna le a kórház kertjében kirakott székekre, mert hideg volt. De a székek már meg is teltek addigra, annyi volt az érdeklődő.
Most a legkedvesebb pesti művészemről szeretnék írni. Hogy hívják? Fogalmam sincs. Férfi vagy nő? Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, egyáltalán egyedül van-e – lehet, hogy két emberről van szó, netán egy csoportról. Az egyszerűség kedvéért mégis feltételezem, hogy egymaga alkot.
S miket? Szerény méretű utcai plakátokat helyez el, a hivatalos szabályokba ütközően, afféle gerillaharcosként. Ha egy közterület-felügyelő tetten érné, fülön csípné, és könyörtelenül megbírságolná. S mégis művész ő, hiszen tevékenységével a művészet minden lényeges követelményének eleget tesz: belép az életembe, megérint, mindennapjaim részévé válik; szórakoztatva elgondolkodtat, új felismerésekre vezet, és átformálja a világomat, vagyis katarzishoz juttat. Ráadásul teljesen önzetlenül, bármiféle haszon nélkül teszi ezt. Mi ez, ha nem vegytiszta művészet?
Sokszor eszembe jut mostanában a Giannicolo, amely Tasso, a költő tölgyfájának bilincsbe foglalt törzsét őrzi. Míg zöldellt a fa, az öregedő poéta gyakran üldögélt alatta, s töprengett a mulandóságról. Közelében gyerekcsapat zsivajgott, labdáztak (fociztak) afféle rongylabdával, s időnként orron találták a mozdulatlan költőt, aki addigra művében Jeruzsálemet felszabadította Bouillon Gottfried kereszteseivel, s angyalokat, démonokat röptetett a színen. Filippo Buono, a jó Fülöp atya (a Néri), amint nevezték, árváival, csavargóival labdázott a halmon. Tizenhét esztendős korától Róma polgára volt, a nép kedvence. Szürke, foltos reverendás pap, stílusában nemegyszer bohóc, mivel ezt mondogatta: Istennek, a hasonlíthatatlannak szeretetéből bohócruhát kell ölteni, minden emberi dolgot a feje tetejére állítani.
A XIX. Szent István Könyvhéten május 17-én Erdő Péter bíboros, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, valamint Spányi Antal püspök, a Stephanus Alapítvány elnöke átadták a 2011. évi Stephanus-díjakat. Teológiai kategóriában Reinhard Marx bíboros, münchen-freisingi érsek, a Német Katolikus Püspöki Konferencia társadalmi ügyekkel foglalkozó bizottságának vezetője, a globális válságot elemző A tőke – Védőbeszéd az emberért című sikerkönyv szerzője, irodalmi kategóriában pedig Hárs Ernő költő, műfordító kapta a kitüntetést.
Teológusok már jóval a hatvanas években megkezdődött egyházi átalakulások előtt felhívták a figyelmet arra, hogy a katolikus szellemiség elmarad saját lehetőségeitől, ha minduntalan általános megfontolásokat, az emberi életre vonatkozó alapelveket és az emberi cselekvést irányító egyetemes útmutatásokat közöl. Más szóval elengedhetetlen, hogy a konkrét történelmi és társadalmi körülmények között megvalósítható cselekvésminták síkjára is lefordítsa általános meggyőződéseit. A tájékozódási pontok megrajzolásának e kétféle formája igazi művészetet, az elméleti megalapozottság, a gyakorlati jártasság, az arroganciát mellőző határozott fellépés, a problématudat, a történelmi távlatosság és a higgadtan szenvedélyes hit alig kivitelezhető egységét kívánja attól, aki a kézzelfogható problémák közepette az alapvető keresztény meggyőződésekből (princípiumokból) kiindulva határozott útmutatással (imperatívuszokkal) próbál szolgálni. Az elmúlt években elsősorban erre irányuló törekvésével hívta fel magára a figyelmet Reinhard Marx bíboros, münchen-freisingi érsek.
Márfi Gyula veszprémi érsek egy Wadowicéből (Boldog II. János Pál pápa szülővárosából) származó tölgyfacsemetét ültetett el nemrég Veszprémben, a Szent György-kápolna kertjében. Országszerte több egyházmegyei székhelyen is ültettek fát az új boldog emlékére.
Fotó: Toldi Éva
A madarak és fák napja (május 10.) alkalmából országszerte, sőt az egész Kárpát-medencében számos rendezvényt tartottak. Ezek sorába illeszkedett Barsi Balázs ferences hittudós, sümegi házfőnök Csíksomlyón tartott előadása, amelyben a teremtett világ, a természetvédelem keresztény szempontjait ismertette. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.
– Negyvenöt perces előadásában Assisi Szent Ferenc természetszeretetéről és annak a mai emberhez szóló üzenetéről szólt. Milyen elvi és gyakorlati szempontokkal világíthatjuk meg ezt a témát?
– Mindenekelőtt pontosítanunk kell a fogalmat. A természet szeretete kifejezést mindenki ismeri – a teremtés szeretete kifejezést viszont nem szoktuk használni, pedig Szent Ferenc lelkiségében ez utóbbi a hangsúlyos. A latin és a magyar nyelvben is két-két szó jelöli a világmindenséget. Az egyik a creatura (kreatúra), a teremtés: ez azt jelenti, hogy az Úristen a semmiből alkotta meg a világot. A másik szó a natura, vagyis a természet – ez pedig azt jelenti, hogy a teremtett világnak megvannak a maga határozott tulajdonságai. Pontosan meghatározható, hogy mi a természetük az állatoknak, illetve a növényeknek. A teremtés filozófiai-vallási fogalom, a természet pedig természettudományos.
– Ez utóbbi szóról általában a komor iskolai matematika nagydolgozatok jutnak eszünkbe…
– A természettudományok a matematikával leírható igazságokat kutatják: a fizika, a kémia, a biológia leírható képletekkel. E tudományok az utóbbi száz-százötven év során már-már felfoghatatlan fejlődésnek indultak. És ezekre a tudományokra épül mai technikai társadalmunk, az egész civilizáció: a mosógéptől a rádión keresztül a mobiltelefonig és a műholdakig minden. A mai ember megszédült a találmányaitól; úgy látszik, nem voltunk kellően érettek a saját találmányainkra. A sokféle géptől körülvéve sokan abba az önáltatásba esnek, hogy úgy gondolják: az életünk minden kérdése megoldódott. Egy általános iskolai osztálytársam, aki ateistának vallotta magát, régen azt mondta: egy szép napon a tudomány majd minden létező kérdést megold. Minden betegség gyógyítható lesz, sőt az öregedés is megállíthatóvá válik. Milyen elképesztő naivitás ez!
– Ez tehát a tudományosság egyik nagy területe – a másik pedig a filozófia és a vallás?
– Úgy van. E két tudomány nem a dolgok természetével foglalkozik: nem a világmindenség szerkezetével vagy a csapadék keletkezésével. Éppen ezért a hatnapos teremtéstörténettel a Szentírás nem tudományos elméletet kíván teremteni, hanem „csupán” egy létfontosságú üzenetet közvetít: minden Istentől ered!
– Ha a filozófia nem a dolgok természetével foglalkozik, akkor valójában mire összpontosít?
– A dolgok egyetlen, méghozzá legmegdöbbentőbb tulajdonsága érdekli: az a tény, hogy a dolgok vannak, léteznek. Az a messzire vezető talány, hogy miért van a mindenség. Miért nem a semmi az úr? Ez a legizgalmasabb kérdés. Egy ideig persze mellőzhető, elhanyagolható – de csak addig, amíg az ember nem kerül közvetlen életveszélybe, például nem keveredik súlyos közlekedési balesetbe. Lehet hosszú éveken át kényelmesen, a teremtés titkával nem törődve élni: wellness-hétvégékre járni, dorbézolni, vagy csak úgy eseménytelenül, átlagosan élni. Ám arra az emberre, aki túlél egy szívinfarktust, hirtelen ráomlanak a nagy, végső kérdések: mi végre ez az egész? Ki vagyok én? Miért vagyok a világon? Mi lesz velem? Hogyan viszonyulok a teremtéshez? Ki volt a hibás? Ki a felelős? Kinek a hangja szól a lelkiismeretemben? Mindezek a kérdések egy döbbenetes felismeréshez vezetnek: a felelősség, a szabadság, az ok vagy a cél nem anyag. Nincs két méter szeretet, nincs öt kiló felelősség és három adag cél! E fogalmak ugyanis túlmutatnak az anyagon, annak határain túl léteznek, következésképpen kimondhatjuk, hogy az ember lelkében létezik egy túlvilág. A madarak és fák napján efféle kérdésekről is elmélkedhetünk – ám mi most az egész kérdéskörbe éppen csak szerényen belekóstoltunk.
(A teljes előadás meghallgatható a világhálón, a http://csiksomlyo.ro/category/somlyo/ ferences-ora honlapon.)
fotó: Cser