2011 Stephanus-díjasai

Legfontosabb kiindulási pontja talán az a felismerése, amely szerint a legkevésbé sem magától értetődő, hogy milyen lesz majd a jövő egyháza, hiszen olyan sokféle (egyelőre megválaszolatlan) kérdésnek kell még eldőlnie, hogy a folyamatok iránya nem jósolható meg előre. És aki nem táplál – szorongástól mentes – aggodalmat a jövő egyházának kérdésével kapcsolatban, nem is értheti meg Marx nyilvános véleményalkotásainak társadalmi súlyát és egyházi következményeit.

Társadalmi jelenlétének csupán néhány pillére ismerhető meg a névrokonára utaló provokatív, A tőke címmel megjelent, magyarul is olvasható könyvében. Az összességében a szociális piacgazdaság modelljének globális kiterjeszthetőségével foglalkozó mű közgazdasági meggyőződésein (egyebek mellett az öngondoskodást és az állami szerepvállalást érintő megfontolásain) és teológiai elgondolásain (a szentháromsági élet és a társadalmi valóság legkevésbé sem problémamentes egybevetésén) kívül főként a fejlődésről alkotott felfogása miatt váltott ki visszhangot. Ha ma már közgazdasági szempontból is világos, hogy nem a leggyorsabb ütemű a legkívánatosabb fejlődés, ráadásul humánus szempontból a gazdasági fejlődés nem lehet fokmérője az emberiség történelmi útjának, akkor olyan képet kell rajzolnunk az emberiség világbeli jelenlétéről, amely párhuzamba állítható a szekularizációs (vagyis a társadalmi életből a vallás dimenzióját kiiktató) paradigma végét hirdető általános meggyőződéssel.

Bármily meglepő is, néhány hónapja egy egyetemi lelkipásztorkodással foglalkozó konferencián Marx úgy nyilatkozott, hogy „ritkán volt Európában ennyire termékeny a talaj a keresztény értékek számára az európai és a globális problémák szempontjából”. Ezzel kapcsolatban nem csupán arról van szó, hogy az európai szellem egyre nyilvánvalóbb kiüresedése teret biztosít a kereszténység elméleti szempontjainak. Nem is csak arról, hogy a vallás, de elsősorban inkább a spiritualitás iránt feltámadt újfajta európai érdeklődés mellett a kereszténység újra eséllyel kínálhatja fel szellemi és erkölcsi ajánlatát, ha kellőképpen érzékeny a kialakult helyzetre. Ennél több forog kockán: újfajta életstílus kialakítása mutatkozik szükségesnek, amelyhez a kereszténység konkrét szempontokkal tud hozzájárulni. A nyilatkozataiban a kereszténységet „Európa első és legfontosabb felvilágosodásának” nevező Marx elsősorban az emberi tudás megfelelő alkalmazását tartja fontosnak, miután a felhalmozódott tudás inkább támpontvesztést eredményezett az emberiség életében – ahelyett, hogy világosabb helyzetmegértéshez vezetett volna.

Ennek egyik legtöbb figyelemmel (és gyakori bírálatokkal) kísért terepét újabban Marxnak az atomenergia kérdésében kialakított álláspontja képezi. A bíboros tagja annak a szövetségi kormány által felállított etikai bizottságnak, amely a jövőbeli energiafelhasználás problémáit vizsgálja, s ebben a minőségében az atomenergia alkalmazásával szemben kialakult „egyházi és teológiai kételyre” is hivatkozva egyértelműen hangot ad annak a véleményének, mely szerint ideje konkrét forgatókönyveket kialakítani az atomenergia elhagyásával kapcsolatban: az emberiség pozitív irányú fejlődési útja ma ugyanis pontosan az atomerőművek bezárását követeli.

Az áramdíjak ennek nyomán elkerülhetetlen emelkedése természetesen főként a társadalmak szegényebb rétegeit érintené érzékenyen. E kilátások pedig csak fokozzák azt az állapotot, amelyet az idei nagyböjtre kiadott pásztorlevelében Marx a bűn elsődleges forrásának nevezett: a félelmet. A bíboros tudatában van annak, hogy nem csupán az európai társadalmakban uralkodik el egyre inkább a félelem, a szorongás és a feszültség (elég csupán az afrikai menekültek kérdésével kapcsolatban tanúsított európai pánik „szánalmasságáról” mondott szavaira utalnunk), de az egyház belső világában is roppant feszültségek uralkodnak (Németországban például soha nem lépett ki annyi ember a katolikus egyházból, mint 2010-ben). A kialakítandó új emberi életstílusnak mindenekelőtt ezzel kell megbirkóznia.

E téren jelentkező feladatának az egyház azonban csak akkor tud eleget tenni, ha – Marx rendszeresen hangoztatott véleményének megfelelően – nem saját maga körül forog, hanem az egész emberiségnek értelmes ajánlatot tud tenni az emberi élettel kapcsolatban. Aki találkozott már összeroppant, tanácstalan vagy éppen fölényesen agnosztikus (azaz jellegzetesen európai) emberrel, az tudja, mennyire nem magától értetődő az, amire Marx figyelmeztet: nem szabad banálisan beszélnünk Istenről, azzal ugyanis óhatatlanul elvágjuk magunkat a modern embertől. A nem banális beszédnek pedig két forrása van: a konkrét helyzetre érzékeny figyelem és Isten titkának tisztelete. Marx szavaival: „Minden megoldatlan kérdésünk, minden kételyünk és minden panaszunk is helyet kaphat az imádságban, s ezért Isten révén erőt szabadíthat fel bennünk a reménytelenség ellen.”