Az Olvasó írja

Május negyedikén délután –  a II. János Pál pápa boldoggá avatása utáni harmadik napon – új csodát élhettünk meg Kazincbarcikán.

 Az 1969-ben átadott városi kórház hatalmas épületében negyvenkét év után kápolnát alakítottak ki. Az egyház, a város- és a kórházvezetés akarata végre találkozott. Szerda délután, amikor elindultam a kórházi kápolna átadási szertartására, bizony összébb kellett húznom a kosztümöm kabátját, annyira fújt a szél. Nem szívesen ültem volna le a kórház kertjében kirakott székekre, mert hideg volt. De a székek már meg is teltek addigra, annyi volt az érdeklődő.

Most a legkedvesebb pesti művészemről szeretnék írni. Hogy hívják? Fogalmam sincs. Férfi vagy nő? Nem tudom. Még abban sem vagyok biztos, egyáltalán egyedül van-e – lehet, hogy két emberről van szó, netán egy csoportról. Az egyszerűség kedvéért mégis feltételezem, hogy egymaga alkot.

S miket? Szerény méretű utcai plakátokat helyez el, a hivatalos szabályokba ütközően, afféle gerillaharcosként. Ha egy közterület-felügyelő tetten érné, fülön csípné, és könyörtelenül megbírságolná. S mégis művész ő, hiszen tevékenységével a művészet minden lényeges követelményének eleget tesz: belép az életembe, megérint, mindennapjaim részévé válik; szórakoztatva elgondolkodtat, új felismerésekre vezet, és átformálja a világomat, vagyis katarzishoz juttat. Ráadásul teljesen önzetlenül, bármiféle haszon nélkül teszi ezt. Mi ez, ha nem vegytiszta művészet?

Jegyzet

Sokszor eszembe jut mostanában a Giannicolo, amely Tasso, a költő tölgyfájának bilincsbe foglalt törzsét őrzi. Míg zöldellt a fa, az öregedő poéta gyakran üldögélt alatta, s töprengett a mulandóságról. Közelében gyerekcsapat zsivajgott, labdáztak (fociztak) afféle rongylabdával, s időnként orron találták a mozdulatlan költőt, aki addigra művében Jeruzsálemet felszabadította Bouillon Gottfried kereszteseivel, s angyalokat, démonokat röptetett a színen. Filippo Buono, a jó Fülöp atya (a Néri), amint nevezték, árváival, csavargóival labdázott a halmon. Tizenhét esztendős korától Róma polgára volt, a nép kedvence. Szürke, foltos reverendás pap, stílusában nemegyszer bohóc, mivel ezt mondogatta: Istennek, a hasonlíthatatlannak szeretetéből bohócruhát kell ölteni, minden emberi dolgot a feje tetejére állítani.

Márfi Gyula veszprémi érsek egy Wadowicéből (Boldog II. János Pál pápa szülővárosából) származó tölgyfacsemetét ültetett el nemrég Veszprémben, a Szent György-kápolna kertjében. Országszerte több egyházmegyei székhelyen is ültettek fát az új boldog emlékére.

Fotó: Toldi Éva

Beszélgetés Barsi Balázs ferences szerzetessel

A madarak és fák napja (május 10.) alkalmából országszerte, sőt az egész Kárpát-medencében számos rendezvényt tartottak. Ezek sorába illeszkedett Barsi Balázs ferences hittudós, sümegi házfőnök Csíksomlyón tartott előadása, amelyben a teremtett világ, a természetvédelem keresztény szempontjait ismertette. Ennek kapcsán beszélgettünk vele.

– Negyvenöt perces előadásában Assisi Szent Ferenc természetszeretetéről és annak a mai emberhez szóló üzenetéről szólt. Milyen elvi és gyakorlati szempontokkal világíthatjuk meg ezt a témát?

– Mindenekelőtt pontosítanunk kell a fogalmat. A természet szeretete kifejezést mindenki ismeri – a teremtés szeretete kifejezést viszont nem szoktuk használni, pedig Szent Ferenc lelkiségében ez utóbbi a hangsúlyos. A latin és a magyar nyelvben is két-két szó jelöli a világmindenséget. Az egyik a creatura (kreatúra), a teremtés: ez azt jelenti, hogy az Úristen a semmiből alkotta meg a világot. A másik szó a natura, vagyis a természet – ez pedig azt jelenti, hogy a teremtett világnak megvannak a maga határozott tulajdonságai. Pontosan meghatározható, hogy mi a természetük az állatoknak, illetve a növényeknek. A teremtés filozófiai-vallási fogalom, a természet pedig természettudományos.

– Ez utóbbi szóról általában a komor iskolai matematika nagydolgozatok jutnak eszünkbe…

– A természettudományok a matematikával leírható igazságokat kutatják: a fizika, a kémia, a biológia leírható képletekkel. E tudományok az utóbbi száz-százötven év során már-már felfoghatatlan fejlődésnek indultak. És ezekre a tudományokra épül mai technikai társadalmunk, az egész civilizáció: a mosógéptől a rádión keresztül a mobiltelefonig és a műholdakig minden. A mai ember megszédült a találmányaitól; úgy látszik, nem voltunk kellően érettek a saját találmányainkra. A sokféle géptől körülvéve sokan abba az önáltatásba esnek, hogy úgy gondolják: az életünk minden kérdése megoldódott. Egy általános iskolai osztálytársam, aki ateistának vallotta magát, régen azt mondta: egy szép napon a tudomány majd minden létező kérdést megold. Minden betegség gyógyítható lesz, sőt az öregedés is megállíthatóvá válik. Milyen elképesztő naivitás ez!

– Ez tehát a tudományosság egyik nagy területe – a másik pedig a filozófia és a vallás?

– Úgy van. E két tudomány nem a dolgok természetével foglalkozik: nem a világmindenség szerkezetével vagy a csapadék keletkezésével. Éppen ezért a hatnapos teremtéstörténettel a Szentírás nem tudományos elméletet kíván teremteni, hanem „csupán” egy létfontosságú üzenetet közvetít: minden Istentől ered!

– Ha a filozófia nem a dolgok természetével foglalkozik, akkor valójában mire összpontosít?

– A dolgok egyetlen, méghozzá legmegdöbbentőbb tulajdonsága érdekli: az a tény, hogy a dolgok vannak, léteznek. Az a messzire vezető talány, hogy miért van a mindenség. Miért nem a semmi az úr? Ez a legizgalmasabb kérdés. Egy ideig persze mellőzhető, elhanyagolható – de csak addig, amíg az ember nem kerül közvetlen életveszélybe, például nem keveredik súlyos közlekedési balesetbe. Lehet hosszú éveken át kényelmesen, a teremtés titkával nem törődve élni: wellness-hétvégékre járni, dorbézolni, vagy csak úgy eseménytelenül, átlagosan élni. Ám arra az emberre, aki túlél egy szívinfarktust, hirtelen ráomlanak a nagy, végső kérdések: mi végre ez az egész? Ki vagyok én? Miért vagyok a világon? Mi lesz velem? Hogyan viszonyulok a teremtéshez? Ki volt a hibás? Ki a felelős? Kinek a hangja szól a lelkiismeretemben? Mindezek a kérdések egy döbbenetes felismeréshez vezetnek: a felelősség, a szabadság, az ok vagy a cél nem anyag. Nincs két méter szeretet, nincs öt kiló felelősség és három adag cél! E fogalmak ugyanis túlmutatnak az anyagon, annak határain túl léteznek, következésképpen kimondhatjuk, hogy az ember lelkében létezik egy túlvilág. A madarak és fák napján efféle kérdésekről is elmélkedhetünk – ám mi most az egész kérdéskörbe éppen csak szerényen belekóstoltunk.

(A teljes előadás meghallgatható a világhálón, a http://csiksomlyo.ro/category/somlyo/ ferences-ora honlapon.)

fotó: Cser