Interjú Veres András szombathelyi megyés püspökkel

A Szombathelyi egyházmegyében rend van. Egymást érik a rangos rendezvények, sorra épülnek az új, egyházi kezelésű és tulajdonú intézmények, templomok, és színvonalas kiadványok hirdetik: jó itt katolikusnak lenni. Egy karitászrendezvényen kérdeztük Veres András megyés püspököt, mi történik errefelé. Csoda?

 – Ó, egyáltalán nem csodáról van szó. Egyszerűen sikerült sok-sok olyan embert megszólítanunk, akik szakmailag is és lelkileg is fölkészültek arra, ami az egyház egyik legfőbb tevékenysége, vagyis a karitászmunka. Elődöm, Konkoly István püspök úr jó választását dicséri, hogy nálunk Tuczainé Régvári Marietta személyében olyan, kreatív vezetője van a karitásznak, aki mindig megtalálja a módját annak, miként lehet újítani. Születésnapjukat ünneplő intézményeink, a Rév és a Szikla korunk új kihívásaira akarnak és tudnak válaszolni. A szenvedély- és a pszichiátriai betegségek sajnos egyre több embertársunkat érintik, és rajtuk keresztül még többeket, hiszen családjaik, hozzátartozóik ugyanúgy szenvednek, mint az érintettek. Jómagam mint a karitász fenntartója igyekszem bátorítást adni, segítséget nyújtani ehhez a munkához, mert fontosnak tartom, hogy ne csak az igehirdetésben jelenjen meg a testvéri szeretetszolgálat fontossága. Ne csak szóban hirdessük, hogy Krisztus követői vagyunk, hanem a gyakorlatban is tegyük ezt valósággá. Hiszen Jézus figyelmeztet: nem elég, ha szóban megvalljuk, hogy Krisztus az úr, ennek a cselekedeteinkben is meg kell jelennie.

Lendvai Zoltán plébános a sportos hittanról és az összefogásról

A rédicsi gördeszkás pap pillanatok alatt vált világhírűvé. Az internet szétröpítette gördeszkás suhanásának képsorát, és ez százezrek figyelmét fogta meg. Lapunk az elsők között számolt be a különleges történetről, és azóta is figyelemmel kíséri Lendvai Zoltán sajátos misszióját. Hírét vettük, hogy az atya most professzionális gördeszka-pályát épít Rédicsen. Erről és a sport léleképítő szerepéről kérdeztük. Különleges mondattal kezdi válaszai sorát. Elfogadjuk.

– Ezt az alkalmat is megragadom arra, hogy szeretettel köszöntsem a püspök atyákat, a paptestvéreket és a híveket, akik olvassák ezt az újságot.

– A gördeszkázásról is beszélhetnénk?

– Ez is ahhoz tartozik. A lényegre terelem a szót: érdekes és elgondolkodtató, hogy az óvodásoknak, a kisgyerekeknek építünk játszótereket, a legnehezebben kezelhető korosztálynak, a serdülőknek viszont nem. Mintha nem vennénk észre, hogy nekik sokkal nagyobb szükségük van erre.

Ötvenen túl, hatvanon még innen lehetett az a két asszony a buszon, akikkel szemben leült azon a reggelen. Arcukon nem ráncokat, de barázdákat látott. Barázdákat, amelyeket hasonló korú német, dán, svéd, holland asszonyokon nem látni. A jómódban az idő csak átgereblyézi a nők arcát. Itt, Európa keleti felén fel is szántja. A sok éven át tartó hajnali kelés, a beteg gyerek melletti virrasztás, a késő este készített vacsorák gőze, a bevásárlószatyrok mázsás súlya, a túlórák, az életük körül ólálkodó munkanélküliség felszántja a finom bőrt, a gödröcskéket.

A véletlen és a BKV rendelte útitársául a két nőt. Kanyarogtak és rázkódtak a busszal, amely egyre lejjebb ereszkedett, maga mögött hagyva a tavaszi, zöld hegyeket és egyre közelebb hatolva a zajosan ébredő nagyváros szívébe. Húsvét utáni első munkanap volt. Fényes hét keddje, ahogyan a keleti keresztények mondják. És csakugyan, ragyogott aznap reggel minden.