A búza közé keveredett konkolyról – nem sokat konyítva a botanikához – mindig csak a templomban hallottam. Most néztem utána és jöttem rá, milyen veszélyes gyomnövény: gyakorlatilag minden része mérgező. Ha a búzalisztbe keveredik, nemcsak élvezhetetlenné teszi, de nagyobb mennyiségben fogyasztva mérgezővé is.
Világos sarkát a kertnek
árnyék tömbjei borítják
Megszakadt törzs, száraz
fűcsomók könnyezik
az Emberfiát
Az Azok a szép idők című Beckett-dráma abszurd történetének főszereplője egy hölgy, aki „egyre mélyebbre süpped sírjába”. Már csak a feje látszik ki. Körülötte tükre, arckendője, piperetáskája. A táj: sivatag, az író kedvenc színtere, amint a szomjúságot kifejező hely is, ahol egy férfi szinte már kiszáradt állapotában próbálja elérni a fentről lefelé ereszkedő palackot, melyet az utolsó pillanatban visszaránt egy láthatatlan kéz. És ez számtalanszor megismétlődik.
Mindkét esetben fölmerül a kérdés: nem a mélység „értékélményéről” van szó? Amely az utolsó pillanatban is megadja az esélyt a fölemelkedésre…
Kétségtelen, korunk sivatagi „reménytelensége” a lélekben kimerült ember tünete; diagnózis, amelynek gyógyítását többféle módon próbálja a tudomány: a mélylélektan s annyi más specializált terület szakértője. Teremtettségünkből sohasem hiányzott ez a mélységesély, hiszen aki után vágyódik a lélek: Isten, a „látóhatár”, és aki „túl van a láthatáron”. Őt megtalálni az élet legnagyobb próbája. Ezt elfogadni bátorság: merünk-e emberek lenni, le merjük-e tépni álarcainkat, amelyek „középszerűségre jogosítnak”; arra, hogy valamiként elkerüljük a halált.
Fedezzük fel a zsolozsmát! (1.)
Megrendítő élmény volt számomra, amikor jó néhány évvel ezelőtt arról hallottam, hogy az egyik egyházközségben a helyi protestáns lelkész együtt imádkozza a zsolozsmát a közösség katolikus plébánosával a négykötetes Imaórák liturgiája könyvünkből. E könyv magyar nyelvű hivatalos kiadása az idén húszesztendős, és áldom az Urat, hogy immár tizenkilenc éve én is felfedezhettem, micsoda mélység és gazdagság rejlik az egyház szüntelen dicsérő énekének liturgiájában.
VI. Pál pápa 1970. november 1-jén kelt, Laudes canticum kezdetű apostoli rendelkezésében, mellyel elrendeli az Imaórák liturgiájának használatát, a következő igazságra irányítja a figyelmünket: „A keresztény imádság elsősorban is az egyetemes emberi közösség fohászkodása; ezt a közösséget gyűjti maga köré Krisztus.
Galambos Ferenc mesztegnyői plébánosra április 5-ére virradó hajnalban maszkos rablók támadtak, és a templomfelújításra nyert mintegy húszmillió forintot követelték tőle. Arra számítottak, hogy otthon tartja a pénzt, ezért törtek be hozzá.
A fürdőszoba ablakán át jutottak be, s egyikük nyomban ütött, amikor a pap kinyitotta a fürdőajtót, ahonnan gyanús zajok szűrődtek ki. Egy hajszárító zsinórjával és egy DVD-játszó kábeljével összekötötték a kezét és a lábát. A páncélszekrény kulcsát követelték tőle, s mivel a szekrényből csak néhány ezer forint került elő, ütlegelték a középkorú plébánost. Husánggal és zseblámpával ütötték, ahol érték, s a bokája táján meg is szúrták. Hiába mondta nekik, hogy nem találnak nála több pénzt, csak nem akarták abbahagyni. Fél óra múlva, maguk mögött hagyva a feldúlt plébániát, csalódottan távoztak. Majd meghagyták a több helyen vérző plébánosnak, hogy csak öt perc múlva értesítheti a rendőröket.
A szó régi és örök értelmében úriember. Számára természetes az adott szó szentsége, a megbízhatóság és a pontosság. Schmidt Egon családtag az Új Embernél. Immár több mint tíz éve gazdagítja jegyzeteivel a hetilapot, a kiadó gondozásában egymás után jelennek meg albumszépségűre megálmodott ismeretterjesztő munkái, népszerű gyermekkönyvei. A szerkesztőségben gyakran találkozhatunk vele. Tapintatos, lényegre törő. Megállítjuk, kérdezgetjük, mert keressük az alkalmat, hogy ha röviden is, de szót válthassunk vele.
„Az egyházban veszitek majd észre, hogy nemcsak barátai, de testvérei is lehettek minden embernek” – mondta Antonio Maria Vegliò érsek, az elvándorlók és úton levők pápai tanácsának elnöke múlt vasárnap a mátraverebély-szentkúti cigányzarándoklaton, köszöntve az elsőáldozáshoz járuló harmincnégy gyermeket.
Krisztus mennybemenetelének ünnepén (június 5.) már a kora reggeli óráktól kezdve egymás után érkeztek az idei cigányzarándoklat résztvevői nemzeti zarándokhelyünkre, Mátraverebély–Szentkútra. A közelebbi s távolabbi települések cigány közösségeit a ferences atyák fogadták a szabadtéri oltár előtt. A köszöntés után imádsággal, énekekkel, tanúságtételekkel készültek az ünnepi szentmisére. Az arnói fiatalokat a ferences kisnővérek segítették néhány kedves szóval, az érdi apróságokat – miközben szüleik, nagyobb testvéreik imádkoztak – Teréz anya nővérei pátyolgatták.
Húsvét estéjén a tanítványi csapat megfélemlített, a világtól elkülönült gyülekezet: elvesztette pásztorát, vigasztalanul elárvult, teljesen magára maradt (vö. 14,18). Jézus váratlan megjelenése feloldja elszigeteltségüket, szorongásukat, görcseiket. Az Úr, akárcsak húsvét este, mindig eljön egyházához, közösségeihez: hozzánk is, amikor kishitűségünkben magunkba kívánnánk visszahúzódni, amikor reménytelenségünkben magunkba akarnánk tokosodni. A félelem örömre fordul, amikor a tanítványok látják a vendég sebhelyes kezét és oldalát. Jézus önazonosságának és felismerhetőségének ugyanis nincs más jele, mint szenvedésének magán viselt „nyomai”. Aki most megdicsőült testben jelenik meg, azonos azzal, aki három nappal korábban a kereszten meghalt. A Feltámadottról szólni tehát ugyanazt jelenti, mint a Megfeszítettről, és ez fordítva is igaz.