Hosszú betegség után, életének hetvenhetedik évében, augusztus 26-án elhunyt Dobszay László Széchenyi-díjas zenetörténész, karnagy, a Széchenyi Irodalmi és Mûvészeti Akadémia volt elnöke, a Liszt Ferenc Zenemûvészeti Egyetem professor emeritusa.
Dobszay László 1935. február 2-án született Szegeden. Történelem- és irodalomtanulmányokat folytatott a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen.
Amikor a kopt ortodox egyház pápája, III. Senuda Budapestre látogatott, hogy fölszentelje az elkészült új templomot, néhány barátommal részt vettünk a szertartáson. Csak a vége felé értünk oda, így teljesen megtelt a templom. A tömeg az utcán állt. A zarándokok között észrevettünk egy etióp szerzetest, Bizsimi atyát, és beszélgetni kezdtünk vele.
Az új tanév kezdete alkalmat ad arra, hogy megfontoljuk, milyen segítséget adhat az iskola a családnak, és a család az iskolának.
Szinte közhelynek számít, ha azt mondjuk: a családi élet válságban van. Egyre kevesebben kötnek házasságot, a házasságoknak több mint a fele felbomlik, és egy családban átlagosan alig több mint egy gyerek születik. Ez a helyzet nem felel meg sem az egyén, sem a társadalom javának, ezért az iskolának a tanításon kívül nagy hangsúlyt kell helyeznie a nevelésre, különösen az erkölcsi nevelésre.
Várod már az iskolát? Talán hirtelen én sem tudnék válaszolni erre a kérdésre, mégis hányszor és hányszor kiszalad a számon ez a mondat iskolába készülő, éppen vakációzó gyermekem felé. Hétéves lányom szégyenlősen csendben marad egy-egy ilyen kérdés elhangzása után, hiszen ha azt mondaná, hogy várja, akkor nem mondana igazat, mert azt sem tudja, mi is az, amit várnia kellene. Ő pedig természetesen igazat akar mondani.
Lobog és rázkódik rajtam minden. Vége a szabadságnak, újra itt a reggeli mozgásterápia: futok az óvodától a villamosmegálló felé. Izzadok, amit nyugodtan írhatnék a fullasztó nyárvég számlájára, de én pontosan tudom, hogy pár nap, hét és hónap múlva is gyöngyözni fog a homlokom. Sőt, itt a szeptember, a reggeli edzéshez hozzájön az iskolakör.
Becsöngettek. Ha gyermekünk először ül iskolapadba, sem ő, sem mi nem tudjuk még, mi vár ránk. Megeshet, kitűnően végzi majd az osztályokat, és sorra nyeri a tanulmányi versenyeket. Nekünk pedig annyi lesz a dolgunk, hogy megfelelően dagadjon a mellünk a büszkeségtől. De sejtjük, nem ez a forgatókönyv a legvalószínűbb. Sőt, az sem biztos, hogy a legüdvösebb.
Hogyan tekintsünk keresztényként az öngyilkosságra? Mit tegyünk-tehetünk, ha megtudjuk: a környezetünkben valaki öngyilkosságra készül? Szeptember 10-e, az öngyilkosság-megelőzés világnapja alkalmából kitüntetett alkalmunk adódik e kínzó kérdések átgondolására.
A kereszténység visszatérte és eltűnése mellett egyaránt sok minden szól jelenleg. A helyzet azért is nehezen áttekinthető, mert egyáltalán nem világos, hogy mi a vallás jelentősége, mit ad hozzá az emberi élethez. A kereszténység mai helyzetéről kérdeztük Fila Béla teológusprofesszort.