Az egyház a konstantini béke beköszöntével már szabadon végezhette istentiszteleteit: az üldöztetés hosszú telét liturgikus tavasz váltotta fel, az egyház istentisztelete szabadon virágozhatott, bontakozhatott, és a kor zarándokainak köszönhetően az egyes egyházi közösségek sokat merítettek egymás gyakorlatából.
A tekintély helyes értelmezése mindig kihívás, úgy személyes, mint társadalmi szinten. A két véglet – eltúlzott tekintélyelvűség és a tekintély visszautasítása – az egyházban is felbukkant az évszázadok során.
Lapzártánk idején kezdte tárgyalni a magyar országgyűlés a szabálysértési törvény módosítását, melynek értelmében a jövőben súlyos pénzbüntetéssel vagy elzárással lenne sújtható, aki közterületen lakik. A Magyarországon is működő Sant’Egidio Közösség ezzel kapcsolatban közleményt adott ki, melyben a hajléktalan emberekért emel szót.
Ahogy az Új Ember is hírt adott róla: októberben ismét több támadás érte az egyiptomi koptokat. Szélsőséges muszlimok lerombolták merinábi templomukat, majd az ez ellen tiltakozó békés kairói tüntetésüket vérbe fojtották.
Az egyházi híreket hét nyelven szolgáltató Zenit hírügynökség alapító-főszerkesztőjének, majd több szerkesztőjének lemondása a nemzetközi katolikus sajtó egyik fő témája volt az elmúlt hetekben.
Testüket befogadta a föld.
S míg az Idő zsákja megtelik,
Szívük fölött kék vadvirág nő,
Adj Uram, nyugodalmat nekik.
A jól ismert író, Cs. Szabó László a franciák fővárosáról meditálva ezt írta: „Megsebesült Párizs.” Megmarad az a domb, amelyen Szent Genovéva virrasztott.” A „vésznek kitett” Európa szellemi arculata romok halmazában a város védőszentjében bízott, a továbbélés reményében, ahogyan a kommün idején is…
Születésed titka előtt, Urunk, félve és remegve álmélkodnak a szellemi seregek, mert te, ki az egeket csillagokkal ékesíted fel, gyermekként méltóztattál élni, és az oktalan barmok jászlába helyezkedtél, ki a kezeiden tartod az egész földet. E gondoskodásból megismertük könyörületedet és nagy irgalmadat, Krisztus, dicsőség néked! (Ménea II., 589–590.)