Tavasszal évente ellátogatok a martonvásári arborétumba. A Brunszvik család alapította nyolcvanhektáros gyönyörű park öreg fáival, sűrű bokraival, közepén a csillogó vizű tóval eszményi fészkelő- és táplálkozó helyet nyújt nagyon sok madárnak. Idén április 2-án Budai Tibor barátommal jártunk ott. Tibor érkezésünk után nyomban „lehorgonyzott” a tóparton, ahol később gyönyörű akvarellt készített, én pedig elindultam a fák között vezető egyik ösvényen.
Éremesélyeseinket latolgató sorozatunkat akár a Sydney óta trónon ülő férfi vízilabdásainkkal is kezdhettük volna. Mégsem ők lettek az elsők. De most lássuk, hogyan sikerült az elmúlt négy esztendő a Kemény-legényeknek.
Pekingben utcahosszal vertük meg az amerikaiakat a döntőben, így talán nem meglepő, hogy a több visszavonuló ellenére sokan már a londoni első helyről beszéltek.
A teremtett világ csodálatos növényei közül számomra a fák a legkedvesebbek. Hasonlóképpen gondolkodott erről egyik kedves ismerősöm is, akinek a napokban került kezembe egyik régi levele, amelyben a fákról ír: „A bölcsesség méltósága – amit csak a fák adhatnak. Nagyon tisztelem őket. Sokat látnak, átélnek, tapasztalnak. Szavukat nem mindenki hallhatja és értheti. Csak aki tiszta szívből tud szeretni.”
Kikiáltási áron, harmincnégymillió forintért kelt el egy Petőfi-kézirat a Csók István Antikvitás Petőfi és százada címmel meghirdetett budapesti árverésén. Petőfi-kézirat az antikvár piacon nagyon ritka jelenség. Nyilvános aukción legutóbb 1938–39-ben, Ernst Lajos és Szalay József egykori szegedi rendőrkapitány hagyatéki árverésén találkozhattak a gyűjtők a költő kézirataival, leveleivel. Igaz, 2008-ban előkerült az Imádságom című vers autográfja, azt azonban nem nyilvános árverésen, hanem ajánlólista alapján értékesítették.
Unom a sok jóslatot, amely állandóan a világ veszélyes állapotával foglalkozik egymásnak ellentmondó híresztelésekben. A bizonytalanság úgy vette át a hatalmat, hogy az ember azt érzi: nincs már biztos pont. A nagy (ál)elgondolások, -szándékok ekként nyomják el a (nemes) kisebbeket: tenyérnyi helyet sem engednek, miközben a vészhelyzetet szélsőségesen kiáltják a világ szemébe.
Az ördögtől való borzalom, netán az életünket megkönnyítő-gazdagító áldás? A kérdés e megfogalmazása eltúlzottnak tűnik – ám tény, hogy jól nevelt egyházi társaságokban rendszeresen elhangzik: „a televízióban nincsenek értékes műsorok, csak a sok szemetet öntik ránk”, a jelenlévők pedig komoly ábrázattal bólogatnak, hogy bizony, bizony, ez a bűnös kereskedelmi világ… S ugyanígy a nem vallási témájú rádióadásokra és sajtótermékekre is szívesen kiabálunk kígyót-békát…
A székesfővárosi lakosság számára 1900-ban megnyitott Corvin téri Budai Vigadót napjainkban a feledés homálya borítja. Pedig 1943-ban ideiglenesen az Országos Hadigondozó Hatóság központi irodái költöztek ide, majd az első emeleten 1947–1948-ban a Kisgazdapárt mozija, a Budai Vigadó Filmszínház működött.
A posztmodern tudományelmélet egyik fontos felismerése volt, hogy a tudós személye is szerepet játszik abban, milyen megállapításokra jut vizsgálatai során. Jézus alakjának tudományos elemzése mindig nagy kihívást jelent. Vajon egy teológusnak teljesen tárgyilagosnak kell lennie vele kapcsolatban, vagy személyes tapasztalatait is beleszőheti fejtegetéseibe? Benoit Standaert Jézus terében című könyve bevallottan arra törekszik, hogy ne csupán elméleti megállapítások halmazával találkozhasson az olvasó, hanem valamiképpen azzal is, aki azokat leírta. Érezhető e kötet lapjain, hogy írója minden sorát átelmélkedte.