Erősödő madárkórus

A parkok fáit nem fenyegetik a fejszék és fűrészek, békében megöregedhetnek, ezért mindig sok harkályt lehet itt megfigyelni. Három helyen is dobolt a nagy fakopáncs, az egyik tölgy vaskos ágán közép fakopáncs feszegette a kérget, de hallottam a zöld küllő hangos „klü-klü-klü-klü” kiáltását is. Később meg is láttam az egyik tisztáson: a fűben ült, és hangyák után kutatott. Néha felemelte piros sapkás fejét, körülpillantott, aztán erős csőrével tovább mélyítette azt a tölcsérszerű kis lyukat, ahová hosszú nyelvével nyúlt be a hangyák után. A zöld küllő ritkán kopácsol a fákon, dobolni sem igen szokott, táplálékát elsősorban a talajon, a fűben keresi. Zöld tollruhája nem a véletlen műve.



Április elején még messze nem teljes, de azért egyre hangosabb a madárkórus. Már az állomásról jövet hallottuk a kerítésen túlról az erdei pintyek csattogását, a csilcsalpfüzike névadó „csip-csup”-ját, a tó felől a tőkés récék hápogását. Később, már a fák és bokrok között mindenütt szólt a széncinegék „nyitnikék”-je, de sok egyéb énekhangja is. A sárga mellényes madár repertoárja szinte kimeríthetetlen, és ha valaki egyszer időt szánna rá, egy egész CD-t meg lehet tölteni a különböző hímek énekhangjaival. A széncinegék mellett szólt néhány kék cinege, és hallottam a barátcinege „djep-djep-djep-djep”-pel visszaadható hangját is.

Barátkát idén először a Farkasréti temetőben hallottam március 18-án. Csak nemrég érkezhetett, halkan és röviden énekelt, a parkban viszont már teli torokból daloltak. Egyiküket egészen közelről nézhettem. Először a bokor mélyén bujkált, később kiült egy szélső ágra, és ott énekelt tovább. Halkan csicsergő, utánzásokkal is tarkállt, a madarászok által bokoréneknek nevezett strófákkal kezdte, utána következett a csengő befejezés. Fekete sapkáján kicsit felborzolódtak a napfényben csillogó tollak, ahogy ott ült és dalolt, önfeledten, boldogan. Közben rám nézett, és szerettem volna hinni, hogy most egyedül nekem énekel.

A tisztáson virított a százszorszép, aranycseppeknek tűntek a pitypang virágai, a fák alatt, a salátaboglárka sárga szirmainál citromlepke repült. Fekete rigó flótázott hangosan, zöldike „zsírozott”, szajkó kiáltott recsegő hangján. A hatalmas tölgyek és platánok még kopaszon álltak, de a szomorúfűz tó fölé hajló ágai már sárgászöld ruhát öltöttek, és hasonló színben pompáztak a barkákkal teli nyírfák is. Az avart borító repkény indái sok helyen felkúsztak a fákra, sötétzöld leveleikkel egészen a koronáig ölelték körül a törzseket. A bokrok között vörösbegyek bujkáltak, és amikor valamelyikük gyöngyöző, kicsit szomorkásnak tűnő hangon énekelni kezdett, megálltam néhány percre, és csendben hallgattam őket.


Fotó: Bécsy László