Gyerekkoromban kaptam egyszer egy könyvet, amelynek Gólya, gólya, hazaszállj! volt a címe. A fülszövegben már akkor felhívták a figyelmet arra, hogy Európa-szerte egyre kevesebb gólya él. E nemes madarak régi barátaink. Néha ugyan bosszúságot okoznak, mégis „szent állatok”; ahogyan a jeles madarász, polihisztor Herman Ottó írja: „Azután pedig befogadtuk ősi soron szeretetünkbe – bajos ám azt onnan kizavarni!” Nem véletlen, hogy oly sok magyar versben, mondókában szerepelnek. Nagyanyám gyakran idézte Tompa Mihály szomorkásbúsongó, A gólyához című versének néhány szakaszát: „Repülj, repülj! és délen valahol / A bujdosókkal ha találkozol: / Mondd meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk, / Mint oldott kéve, széthull nemzetünk…!”