Kívülről porosan, belülről annál fényesebben
Az ember újra és újra elindul – lényegéhez tartozik a zarándoklat. Keresi a választ okosan, érzelmeitől irányítva vagy éppen riadtan hajtva: bizonyosságra vágyik. Hogy végre tudja, érezze, higgye (bizonytalanul válogat a kifejezések között), ami abban a bizonyos végső kérdésben benne foglaltatik. Talán nem is gondol bele, de ott kíséri (kísérti), olykor elfojtja, mégis vele van, mi is lenne ez a végső kérdés, amely első és lényegi, legfontosabb az életében. Magam ezt a végső, legegyszerűbb kérdést négy részre bontom, de egy leheletre mondom ki: mi a világ, ki vagyok én, milyen viszonyban vagyunk, s ezek után miként éljek? Az első három ehhez a „miként”-hez vezet.
Hajnal, a pályaudvar még éjszakai kidőlt álmában, gyerekkoromban utaztam egyszer így, ilyen hajnalon, mintha minden fölszakadt volna abban a rettenetes, kiismerhetetlen reggelben (apámat temettük messze, távol, régen), a pályaudvar üvegtetejű levegőtlenségében a gőzmozdony füstje, fehér párája, sivító hangja remegett-fülledt-fojtott, az is zarándokút volt. Most minden illem szerinti: a częstochowai Fekete Madonna kegyképének másolatát a vágányok mellett megáldja Székely János püspök, mellette Bátor Botond, a pálos rend magyarországi tartományfőnöke, szemközt a częstochowai pálos kolostor helyettes perjele, a balti arcú, szőke keretbe zárt Mieczysław Polak atya. Nagy Gábor Emmanuel, varsói magyar lelkész fordítja neki a szavakat, bár anélkül is minden érthető. A hatszáz zarándok már a szerelvényen. Olyan fegyelmezettséggel, mintha csak a lélek akarata hallatszana; a léleké, amely el akar jutni valahová. S hogy kinek mit jelent ez a „valahová” (élményt, utazást, Erdély-járást, ember- vagy Isten-járást), a zarándok nem kérdezi.
