(Nagyon szomorú…)
Vers
Nagyon szomorú most az eső,
most, hogy vágyakozik,
egyáltalán nem értem.
Olyan szomorú, abszurd eső,
hogy szeretném egészen
neked adni.
Nagyon szomorú most az eső,
most, hogy vágyakozik,
egyáltalán nem értem.
Olyan szomorú, abszurd eső,
hogy szeretném egészen
neked adni.
Lefele jöttem még a Harangozó-közben, tarkómon
az elhunytak üressége, a síroké,
amit az én nyomorúságom táplál, sebekkel
teli csontbütykös arcok.
Esik, szünet nélkül…
Nincs az életnek különösebb jelentősége.
Esik: a kénes eső volna már ez,
vagy csak úgy sír az ég?
Ó, mért hallgatsz így,
sok-sok imától
megfeketedett Madonna?
Nagyi, azt tudom, ki az Atya, a Fiú és a Szentlélek, de ki az az ámen?
Verebély Marci,
Budapest
A bazsalikomot a királyok fűszerének, a hinduk szent növénynek tartották, az olasz konyha pedig elképzelhetetlen nélküle. Már a középkori Magyarországon is megbecsült növény volt. Az 1500-as évek végén Pécsi Lukács Az keresztyény szüzeknek tisztességes koszorója című könyvében felsorolt húsz „erényes” virág között ott a bazsalikom is.
A magyarul királyfűnek, németborsnak is nevezett kerti bazsalikom (Ocimum basilicum) lágyszárú, egyéves növény. A fél méter magas, négyszögletes szárak mentén kanalasan behajló, ovális alakú levelek helyezkednek el. Az ajakos virágok a szár csúcsán, álfüzérben bomlanak fehér, rózsaszín vagy halványlila árnyalatokban.
Van, aki könnyen tanul nyelveket és van, aki évekig biflázza a legegyszerűbb szavakat is. Abban azonban mindenki egyetért: a legjobb „iskola” az, ha az elsajátítandó nyelv hazájában csiszoljuk új vagy éppen megkopott nyelvtudásunkat.
A Budapesti Közlekedési Vállalat, vagyis a BKV háza táján néha jó dolgok is történnek. Az elmúlt napokban nosztalgiaplakátok jelentek meg a villamosokon: évtizedekkel ezelőtti hirdetmények újranyomtatva. 1942-ből az egyik arra szólít fel, hogy ne szemeteljünk, használt villamosjegyünket dobjuk a szemétgyűjtő kosárba. A képünkön látható plakát, amely a kötőtűk használatának veszélyeitől óv, 1953-ból való. Tanulságait hirtelenjében három pontban foglalhatom össze:
Nagyanyám portáján állt egy karcsú almafa. Könnyen fel tudtam mászni rá, s kényelmesen üldögélhettem az ágak között, amikor épp magányra vágytam. Szentiváni (vagy ahogy mi mondtuk: szentiványi) alma termett ezen a fán – apró, zöldessárga, nagyon finom gyümölcs. Valahányszor a nyári napforduló közeleg, eszembe jut mama almafája, s a régi nyarak, amikor mi, gyerekek néha a pajtában alhattunk. Sokáig világos volt. Az éjszaka langyos és simogató. Köröttünk tücskök ciripeltek. A világ zaja és a felelősséggel, kötelességekkel teli felnőttkor oly messze még…