„Isten veled” – nem tudod,
mily fájdalom van e szóban;
míg mondod, arcod nyugodt,
s szíved sem ver tőle jobban.

Halálos volt még a reggel,
de már itt pihen fejem
öledben, mely védve rejt el,
s biztos lett a győzelem.

Édes álom, kivel oly rokon a halál,
légy mégis üdvözölt ezen a fekhelyen!
Mily kedves dolog is élni élettelen,
s úgy halni, hogy az a haláltól távol áll!

Zöld nyári tájban, tó előtt,
napfényes nád és káka közt,
a Gyermek, nézd, a bűntelen,
a Szűz ölében mint pihen!
És hátul látni már a fát,
min értünk szenved kínhalált!

Mit mondhatnánk még? Elröpült,
rajta a világ szeme.
Egy ideig ő volt a mester,
fényes légfolyosókat vágott a magasba,
alatta a legsötétebb felhők.

Zavarba hozott minket ez a ti Jézusotok, a vízen
járásával: fandango, entrechat, csúszólépés,
a megszületés, képzeljétek! Egy sötét barlangban,
                                                                  ismeretlenül,
aztán ott járt-kelt a keményre-égetett Palesztina földjén,
de nem úgy, ahogy ti jártok, vagy én, mert gyógyfüvek
                                                                 nyíltak
mögötte, leander, fűzike, kamilla, jánosfüve,
láttuk, hogy át tud lépni a falon,
hirtelen megjelenik a nép közt, mintha
mindig is ott lett volna, várva, hogy fölismerjék;