Mécsesek Bencéért

 

Még ha nem is dolgunk rekonstruálni az előre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkosság mozzanatait, Bence halálsikolya mégis szinte a fülünkbe cseng. Vajon mit érezhetett ez a kissrác a félelemmel teli percekben, másodpercekben, s hallotta-e jajszavát valaki az érzéketlen gyilkosokon kívül? Ezt csak egyedül ő tudja, és a Teremtő. Állítólag legalább egy hónapig készülhetett szörnyű tettére a nevelőanya, aki maga is szült két gyereket. S ugyan kommentek ezrei lepték el a világhálót, vajon elgondolkodott-e valaki azon, hogy mi juttatta idáig ezt az asszonyt? Mert kommentelni a legegyszerűbb. Átkozódni, kioktatni, ítélkezni és felelősségre vonni politikust, celebet, szomszédot, mindenkit, aki valamilyen módon reflektorfénybe kerül. Kár, hogy sokaknak csupán ezt jelenti a véleménynyilvánítás szabadsága…

Vajon megelőzhető lett volna ez a szörnyűség? – fogalmazódik meg a kérdés, ám nehéz bölcs választ adni akkor, amikor évtizedeken át előre megfontolt szándékkal „bedeszkázták” az eget, amikor Istent megpróbálták margóra szorítani, a vallásos embert pedig megfélemlíteni. Mintha a tízparancsolat ártana a felnövekvő nemzedéknek, mintha a bibliai ismeretek megmételyeznék az egészséges személyiségfejlődést, mintha a hit- és erkölcstan kárára vált volna ennek az országnak, mintha az érzelmi intelligencia csupán szükséges rossz lenne ennyi „IQ-bajnok” között, mintha az oktatás mellett nem lenne szükség nevelésre. Ezernyi mintha és ezernyi miért. Ott, abban a városban, ahol a közelmúltban az elitgimnázium két tanulója gyilkolta meg egy társukat…


Felvetődik a felelősség kérdése. Szülőé, tanáré, férjé, feleségé, politikusé, rendőré, papé. Igen, valóban nem árt az önvizsgálat, mégpedig éppen a tragédiához vezető, negatív erőkkel „szegélyezett” út miatt. Hiszen lépten-nyomon tapasztaljuk: a jó hír nem hír, az olvasás, az olvasmányélmény már múlt idő a legtöbb kamasz életében. Bezzeg a virtuális világ, az a trendi; a filmművészet horror- és pszichothriller-„remekei”, melyek egy gombnyomásra elérhetők – magunkra szabadítva a démonvilágot. Nem beszélve a reklámok agymosás-technikájáról.

Apropó, reklám! Már csak egy hét van hátra az év kiállításának kikiáltott Murder, a gyilkos című tárlat fővárosi megnyitásáig, amelyet – nem kismegbotránkoztatást keltve –, óriásplakátok hirdetnek, s amely interaktív tárlatvezetéssel huszonhárom termen keresztül ad ízelítőt az elmúlt századok gyilkosságaiból. Nem gondolom, hogy mindez üdvözítő és hatékony eszköze lenne a prevenciónak. Azt viszont igen, hogy az új nemzeti köznevelési törvény égisze alatt hívő pszichológusok, tanítók és tanárok, papok, valamint a média elszánt munkatársai sokat tehetnek azért, hogy gondolattal, szóval és cselekedettel, a szeretet parancsával felvértezve, őrjelként álljanak a gyerekek mellé. Felnyitva szemüket a keresztény értékrendre, a hit titkaira – elutasítva a New Age ezernyi veszélyét –, s felkészítve őket az életre, a szülőszerepre, pallérozva tudásukat, gazdagítva érzelmi intelligenciájukat, amely kiváló eszköz a helyes életvezetésre, a helytállásra, humánumra. Hogy mindennek mikor érnek be a gyümölcsei? Hiszem, hogy mielőbb, mint ahogy azt is: ahol túl sok a bűn, ott túlárad a kegyelem.