Tejó atya

Szeptemberben elkísértem az új hitoktató atyát az iskolába, ahol bemutatkozott a kis hittanosoknak. „A nevem Teofil atya, de úgy is szólíthattok, hogy Teó atya” – mondta a gyerekeknek, aztán beszélgetésbe elegyedett velük. Az egyik kislány, aki mondani szeretett volna valamit, de az atya nem vette észre, hogy jelentkezik, kénytelen volt megszólítani őt: „Te… te… te jó atya! Figyelj már ide!” – mondta.

Kőrösi Erzsébet Ágnes

Hetente legalább egy alkalommal körüljárok a ligetben. Néha kora reggel, máskor délután, de mindig akad látni, megfigyelni való. Az őszi séta, persze, még csak nem is hasonlítható a madárdalos tavaszi reggelekhez, de a fülemülék és barátkák hiányát kicsit pótolják a színskála valamennyi árnyalatát felvonultató, búcsúzó falevelek. Késő délután jártam kint, sütött a nap, meleg volt, akár szeptember eleje is lehetett volna. A színesedő fák pazar látványt nyújtottak. A kőris levelei még zöldek, de a juhar már aranysárgába öltözött, és messziről sárgállanak a hatalmas platánok is. Az első madár egy zöld küllő volt. Csak a hangját hallottam, távolabb repült valahol. Később mókus került elém. A levelek már folyamatosan hullanak, a friss avarban keresgélt. Láttam rajta, azon töpreng, felszaladjon-e a fára, de hogy megállás nélkül továbbmentem, inkább maradt, és bozontos farkát maga fölé hajlítva újra kutatni kezdett.