Isten veled
„Isten veled” – nem tudod,
mily fájdalom van e szóban;
míg mondod, arcod nyugodt,
s szíved sem ver tőle jobban.
„Isten veled” – nem tudod,
mily fájdalom van e szóban;
míg mondod, arcod nyugodt,
s szíved sem ver tőle jobban.
Halálos volt még a reggel,
de már itt pihen fejem
öledben, mely védve rejt el,
s biztos lett a győzelem.
Édes álom, kivel oly rokon a halál,
légy mégis üdvözölt ezen a fekhelyen!
Mily kedves dolog is élni élettelen,
s úgy halni, hogy az a haláltól távol áll!
Zöld nyári tájban, tó előtt,
napfényes nád és káka közt,
a Gyermek, nézd, a bűntelen,
a Szűz ölében mint pihen!
És hátul látni már a fát,
min értünk szenved kínhalált!
Mit mondhatnánk még? Elröpült,
rajta a világ szeme.
Egy ideig ő volt a mester,
fényes légfolyosókat vágott a magasba,
alatta a legsötétebb felhők.
Zavarba hozott minket ez a ti Jézusotok, a vízen
járásával: fandango, entrechat, csúszólépés,
a megszületés, képzeljétek! Egy sötét barlangban,
ismeretlenül,
aztán ott járt-kelt a keményre-égetett Palesztina földjén,
de nem úgy, ahogy ti jártok, vagy én, mert gyógyfüvek
nyíltak
mögötte, leander, fűzike, kamilla, jánosfüve,
láttuk, hogy át tud lépni a falon,
hirtelen megjelenik a nép közt, mintha
mindig is ott lett volna, várva, hogy fölismerjék;
Tejó atya
Szeptemberben elkísértem az új hitoktató atyát az iskolába, ahol bemutatkozott a kis hittanosoknak. „A nevem Teofil atya, de úgy is szólíthattok, hogy Teó atya” – mondta a gyerekeknek, aztán beszélgetésbe elegyedett velük. Az egyik kislány, aki mondani szeretett volna valamit, de az atya nem vette észre, hogy jelentkezik, kénytelen volt megszólítani őt: „Te… te… te jó atya! Figyelj már ide!” – mondta.
Kőrösi Erzsébet Ágnes
Hetente legalább egy alkalommal körüljárok a ligetben. Néha kora reggel, máskor délután, de mindig akad látni, megfigyelni való. Az őszi séta, persze, még csak nem is hasonlítható a madárdalos tavaszi reggelekhez, de a fülemülék és barátkák hiányát kicsit pótolják a színskála valamennyi árnyalatát felvonultató, búcsúzó falevelek. Késő délután jártam kint, sütött a nap, meleg volt, akár szeptember eleje is lehetett volna. A színesedő fák pazar látványt nyújtottak. A kőris levelei még zöldek, de a juhar már aranysárgába öltözött, és messziről sárgállanak a hatalmas platánok is. Az első madár egy zöld küllő volt. Csak a hangját hallottam, távolabb repült valahol. Később mókus került elém. A levelek már folyamatosan hullanak, a friss avarban keresgélt. Láttam rajta, azon töpreng, felszaladjon-e a fára, de hogy megállás nélkül továbbmentem, inkább maradt, és bozontos farkát maga fölé hajlítva újra kutatni kezdett.