Eduard Mörike

Úrjézus, áldott,
éltető lángod
imádni folyton –
lett volna dolgom;
de nem így éltem,
s ezért e vétkem
most ily kegyetlen
módon vezeklem.

                Hárs Ernő fordításai

Eduard Mörike (1804-1875) német költő,
a latin irodalom tudósa, evangélikus lelkész

Kérded, honnan jött e nékem
oly nyomasztó szerelem,
mért nem húzhatta ki régen
a fájó tüskét kezem?

Egy kisvárosba veszem léptemet,
utcái alkonypírtól fénylenek.
Egy tágra nyílt ablakból ének
száll dús virágpompa felett,
mintha aranycsengettyűk zengenének,
s dalolna egy egész fülemülesereg;
reszket a növényzet,
a levegő éled,
s a rózsák pirosabb színben tündöklenek.

Uram, küldd rám, amit
akarsz, ha fáj, ha tetsző!
Áldlak, mert mind a kettő
kezedtől származik.

„Isten veled” – nem tudod,
mily fájdalom van e szóban;
míg mondod, arcod nyugodt,
s szíved sem ver tőle jobban.

Halálos volt még a reggel,
de már itt pihen fejem
öledben, mely védve rejt el,
s biztos lett a győzelem.

Édes álom, kivel oly rokon a halál,
légy mégis üdvözölt ezen a fekhelyen!
Mily kedves dolog is élni élettelen,
s úgy halni, hogy az a haláltól távol áll!

Zöld nyári tájban, tó előtt,
napfényes nád és káka közt,
a Gyermek, nézd, a bűntelen,
a Szűz ölében mint pihen!
És hátul látni már a fát,
min értünk szenved kínhalált!