Téli csendet hoz a szél,
kiürített hajnalt.
Vasárnap, ha eljönnél,
láthatnád az angyalt.
Három napja etetem,
kásás hóval, faggyal,
éjszakára befedem
liliomos ronggyal.
Felsír, mint ki idegen,
retteg, hogy megszeretem.

Éjszakáink mint téli temetők
várják a havazást.
Keresetlen szavakat pattogtat
karácsonyra éhes szánk.
Árvaságunk nagyobb, mint hazánk.
Itt hányódik hosszú délután a köd,
szürke szárnya a Fogaras alján.
Hány esztendeje hosszabbodik korán
megkezdett imám,
s be messze távolodott Názárettől
a vattapamacs az ezüst fenyőfán.

zord förgeteggel
zúdult ránk a hó
mintha a világ vége
jönne ítélettel

elhalkult tankok alatt
nyögött az erdő
recsegett háztető
diófa- és rózsaág

Magamban mint porszem
Földünk hontalanja
Állok védtelenül
És mégsem egyedül
Trónod előtt Uram
Fölajánlom magam
Megtelik lelkeddel
Veled egylényegű

Elindulsz keresni
Eltűnő múltadat
S leendő magadat
Megtalálod Isten
Jézus és Szent Lélek
Örök háromságát
S az isteni Anya
Mária virágát

Általunk csak Te cselekszel
Szavaimban Te létezel
És mi most is Benned vagyunk
Titkod őrzi minden dalunk

Egyszerre vagy Atya, Fiú
Fűben-fában lakó Lélek
Benned élek, Te bennem élsz
Téged félve soh’sem félek

János óvatosan vezette Opeljét a hókásás úton. A mögötte jövő Mercedes rádudált, villogtatta lámpáit, sürgette, hogy gyorsabban hajtson. János már megtapasztalta a havas út hátrányát. Néhány éve éppen egy lejtőn haladt, amikor a hó alatt megbúvó jégen megcsúszott a kocsija. Csupán a szerencséjének köszönhette, hogy az úton perdült meg vele, s nem zuhant az árokba. Lehúzódott az út szélére, hagyta előzni a Mercedes vezetőjét, aki – amint elhaladt mellette – szitkozódva ordította, hogy ne pazarolja az ő idejét. János úgy tett, mintha nem hallaná, mit kiabál, pedig legszívesebben figyelmeztette volna a Lassan járj, tovább érsz! közmondásra. Bekapcsolta autórádióját. Haydn Esz-dúr szimfóniája szólt. Már elmélyült a zene hallgatásában, amikor az előtte vonuló autócsorda fékezett, majd megállt. Az emberek kiszálltak autóikból, s türelmetlenül nézegettek előre. János lehúzta kocsija ablakát, s hallotta, amint egymásnak kiabálják: a hajtűkanyarnál karamboloztak.

Első pap ismerősöm Erdősi Imre piarista szerzetes volt. Rákosi Viktor A hős fiúk című regényének A branyiszkói diadal című fejezetében elevenedett meg előttem akkor, amikor kezében kereszttel rohamra vezette a honvédeket. Mivel a szabadságharcos történet Budavár bevételével ért véget, biztos voltam benne, hogy a magyarok – eltekintve a világháborúktól – mindig győztek és győznek. Labdarúgó-válogatottunk volt rá a legfőbb bizonyság. Mígnem! Kilencéves voltam, amikor bekövetkezett 1954…, tizenegy múltam 1956 őszén… Elvarázsoltan éltem át a kétszer két hét időabroncsába fogott dicsőség és vereség hullámvasút- robogását. Párhuzamosai bennünket, gyerekeket is keresztülnyársaltak. Félig felnőttek lettünk… A történelem koravénjei…