Árpád atya

 

A forradalom egyik, személyemre kiható következménye az volt, hogy 1957 elejétől másfél éven át hittanra járhattam. Az atyát, aki a „rendkívüli” tárgyat tanította, már korábbról ismertük. A hittanóra utolsó öt percében Susuról és a fehér atyáról mesélt, s a történetet mindig a legizgalmasabb résznél hagyta abba. Minden héten számoltuk, mennyit alszunk még a folytatásig.

Azóta ötvenöt év telt el. Kilenc éve lakom Salföldön. Egy ideje állandóan. Az állandóságot a váratlanul életre kelt gyermekkori izgalom hitelesíti. Lelket bizsergető áramát mintha a hajdani hittanórák utolsó öt perce és az azt megelőző várakozás gerjesztené ma is. Az Árpád atya által celebrált szombat esti szentmiséket várom úgy, mint annak idején a hittanórák utolsó öt perceit. Árpád atya egyszerre tud megszólítani és megrendíteni. A megrendülés az, amikor szavainak hatására úgy érzem: átölel Krisztus. A lehető legtermészetesebb módon, mintha eleve barátok volnánk. Ezzel akarva-akaratlanul is rádöbbent végtelen gyarlóságomra. Úgy tesz, mintha nem venné észre zavaromat. Tapintatos. Tudja, hogy a zavar: bűntudatoldat…


 

A Szentírás gondolatait, üzeneteit Árpád atya nemegyszer közvetíti saját köznapi élményeivel ötvözve. Lelki „munkanaplójából” a humor sem hiányzik. Ahogy a szülők, a szűkebb szülőföld – Sármellék, Zala megye – és a tágabb haza szeretete és tisztelete is állandóan jelen van prédikációiban.

Lelkipásztorságának hiányára, a személyéhez való ragaszkodásunkra akkor döbbentünk rá igazán, amikor betegsége hetekre kiszakította körünkből. Ennek már jó néhány éve. Vagyis a baljósnak vélt történet – hála Istennek – a balatonfüredi szívkórház karanténja ellenére is jól végződött. Amikor gyógyultan visszatért, aggodalmaskodásunkat azzal oszlatta el, hogy – ha kórházi ágyon is – végre alkalma nyílt alaposan kipihennie magát. Egy időben egyszerre több mint tíz falunak volt a lelkipásztora. Amióta ismerem őt, „csak” öt falué az. A tevékenysége központjának tekinthető Káptalantótin és a már említett Salföldön kívül Kékkút, Szentbékkálla és Mindszentkálla számít „munkahelyének”. 1964-es pappá szentelése után rövid ideig Iszkázon, Nagy László és Ágh István szülőfalujában is szolgált. Akkoriban visszhangos lármát csaptak A helytartó című, XII. Piusz pápát befeketítő dráma körül. (Azóta tudjuk, hogy szerzője, Rolf Hochhuth a KGB megrendelésére írta a koncepciózus színdarabot – nem ingyen.) Árpád atya az 1960-as években sem rejtette véka alá A helytartóval kapcsolatos kételyeit – ellentétben a megalkuvó történészekkel, esztétákkal, kritikusokkal… Tudta: a hazugság és a megalkuvás rokon értelmű fogalmak. Nem láttam soha Erdősi Imre arcképét, aki a szabadságharc leverése után négy évtizeden át tanárként, hivatalnokként, papként híven szolgált azon az őrhelyen, ahová az Úristen állította. Ma külsőre is olyannak, olyan fiatalnak képzelem el őt, mint amilyen az idén hetvenkét éves Árpád atya.