Keresztet állíttatott Pakson a kilencvenkét éves Hernádi Ferenc Keresztet állíttatott Pakson a kilencvenkét éves Hernádi Ferenc. Megjárta a frontot, a hadifogságot. Ahogyan mondja: a hite segítette át az embert próbáló nehézségeken.

Nemcsak történelemkönyvekből ismeri a Horthy-kort, a világháborút, a hadifogságot, a padláslesöprős ötvenes éveket és a proletárdiktatúrát. Mindezt átélte a kilencvenkét esztendős Hernádi Ferenc. Az egykori posta épületében lakik a Deák Ferenc utcában, ott, ahol annak idején dolgozott. A szolgálati lakásba 1956-ban költözött be, s később megvette az ingatlant. A trianoni békekötés évében, 1920-ban született. Mélyen vallásos, katolikus családban nőtt fel; a kalocsai jezsuitáknál tanult és érettségizett. Édesapja postai alkalmazott volt, s ő is ezt a pályát választotta.

A címbeli idézet egyik kedvenc Zorán-dalomból való, s magam sem tudom miért, de már első hallásra megragadott. Talán azért, mert ebben a pár szóban annyi abszurditás sűrűsödik össze, mint egy ütősebb Örkény-egypercesben. Korunk férfiideálja kétségkívül nem a szívével hódít, de hogy mivel is igazán, azt nehéz megfejteni. Elég csak egy november végi bálra gondolnom, ahol alkalmi táncpartnereim kivétel nélkül arról panaszkodtak, hogy a kortárs legények többsége nemhogy táncolni nem tud, de még egy illedelmesebb köszönés is komoly elvárás feléjük. Nem csoda, ha a párkeresés még keresztény körökben is kitolódik a harmincas határig, netán azon is túl, s végül már annyi kompromisszum születik, hogy abból csak sok munkával válhat boldog házasság.

Hazai és határon túli pályázók részvételével nyílt meg a tizenkilencedik betlehemi jászol-kiállítás december 12-én Budapesten, a Magyarság Házában. Az idei pályázatra beadott munkák közül neves szakemberekből álló bírálóbizottság választotta ki azt a több mint kétszáz alkotást, amelyet 2013. január 13-áig csodálhat meg az érdeklődő közönség. A kiállított pályamunkák legtöbbje a bibliai történet szerinti teljes betlehemi jelenetet vagy annak szereplőit ábrázolja.

Rendhagyó freskó a XVIII. századból

A Váci utca déli részén található Szent Mihály-templomban december 15-én befejezték a Jézus születését ábrázoló mennyezeti freskó restaurálását.
Hatan érkezünk, de miután meglátjuk a körülbelül tízméteres magasságban, két állvány között deszkákból kirakott hidat és a mennyezet alatt dolgozó restaurátorokat, szörnyülködni kezdünk, és máris szédülünk. Három – mindeddig lelkes – kolléga kisvártatva meggondolja magát, és kíváncsiságát legyőzve sietősen távozik. Mi, a „hős trió” tagjai is elég félénken követjük Csanda Jenő festő-restaurátort, aki leteteti a csomagjainkat és a kabátunkat a padra – fontos ugyanis mindkét kézzel erősen kapaszkodni –, és igyekszik megnyugtatni bennünket, hogy az állványzat tökéletesen biztonságos. Ezt készséggel elhisszük, felfelé indultunkban mégis elég görcsösen markoljuk az ide-oda csúszkáló létrákat, és az állványok ingását, nyikorgását is nehezen viseljük. Ám amint felérünk, és biztos deszkát érzünk a lábunk alatt, hipp-hopp elfelejtjük az iménti rettegést. Ez nem is csoda, mert lenyűgöző az elénk táruló látvány, és mert a restaurátorok úgy mozognak, hajolgatnak, nyújtózkodnak, szökdécselnek a platón, mintha itt fenn élni-dolgozni lenne a legtermészetesebb és legkellemesebb tevékenység a világon.

Azután fejedre kötötted a kendőt,
és többé nem mosolyogtál.
Születésnapom volt,
kukoricát pattogtattál,
és éjfélig vártunk Jézusra.
Álomba forgatott a szomorú Hold,
másnap azt mondtad:
a havat ő hozta,
s én nem mertem játszani,
ha hozzá értem, elolvadt.