A Hajógyári-szigetnek csak a középső, nyílt részén volt hó, a fák alatt már az avar egészséges barna színe látszott. Ha itt járok, mindig a kis ág mentén indulok a szigetcsúcs felé. A bokrokat a Sziget nyaranta itt felállított sátrai miatt sajnos végig kiirtották, és a fák alja, ahol télen ökörszemek, vörösbegyek bujkáltak, tavasszal fülemülék és barátkák énekeltek, most szomorúan, üresen ásított. Madárélet csak a magas ágakon volt. Az egyik hatalmas nyárfán nagy fakopáncs kopácsolta a kérget, egy másik fa csúcsán dolmányos varjú ült, és szabályos időközönként károgott egyet. A kis ágban tőkés récék úsztak, a tojók hangos „háp-háp”-ja messzire szállt a víz felett. Alacsony a folyó; a csúcsnál, de a főág mentén is jókora zátonyok vannak. Az egyiken sirályok ültek. Tollászkodtak, egyikük jóízűen fürdött a legfeljebb két-három fokos vízben. Néztem, és megborzongtam.