A halasi csipke száztíz éve az Iparművészeti Múzeumban
A csipke mindig is az elegancia kelléke volt, olyan dísz, amelyet csak a legelőkelőbbek engedhettek meg maguknak. Drága holmi lévén viselőjének társadalmi rangjáról, vagyoni helyzetéről is mesélt. A mai értelemben vett csipkét az itáliai reneszánsz indította világhódító útjára a pompa városából, Velencéből, de páratlan hírnévre tett szert a szintén sok évszázados múlttal büszkélkedő brüsszeli csipke is.
Ebben az évben Franciaország második legnagyobb városa, Marseille és az egykori Abaúj-Torna vármegye székhelye, Kassa lesz Európa kulturális fővárosa. A döntéshozók minden bizonnyal figyelembe vették a felvidéki város multikulturális múltját, a magyar és a német örökség meghatározó szerepét is. Sajnos, egyelőre a helyi magyar intézmények produkcióit nem találjuk a hivatalos programfüzetben, pedig volna mit bemutatniuk. Még akkor is, ha a Hernád-parti városban az évek során jelentősen csökkent a magyarok száma (jelenleg a kétszáznegyvenezres népesség mindössze két és fél százaléka magyar).
Hiánypótlónak nevezhető albumot jelentetett meg nemrégiben a Magyar Éremgyűjtők Egyesülete A magyar szépirodalom érmei és plakettjei címmel. Prózánk és líránk klasszikusainak portréi sorakoznak a kiadvány lapjain. Megannyi markáns, bronzban rögzített arcvonást fürkészhet az érdeklődő, úgy, ahogyan az adott képmás alkotója láttatja a klasszikusok közé emelkedett „modelljét”. S ezen a ponton akár meg is fordulhat a befogadás: akadhatnak, akiknek egy-egy ilyen plasztikus „személyiségértelmezés” ad indíttatást a bemutatott szerző műveinek el- vagy újraolvasásához.
Úgy tűnik, hogy korunkban Szent Ágoston fent idézett szavai egyre időszerűbbé válnak. A globalizálódó kapitalizmus következtében egy vékonyodó társadalmi réteg gazdagabbá válik, a többség pedig elszegényedik. A gazdagodók, mivel vannak tartalékaik, merészebben vásárolnak ruhát, tartós fogyasztási cikket vagy élelmiszert. Így aztán könnyen előfordul, hogy felesleg képződik náluk, amellyel szabadon rendelkezhetnek.
Könyvespolcra
Manapság egyre több olyan kiadvánnyal találkozhatunk, amelyek – a liturgikus szövegek mellett – lelki olvasmányt kínálnak az év minden napjára. Az Isten szava minden napra – melynek 2013-as kötete nemrég jelent meg az Új Ember gondozásában – a teljes Szentírást végigolvassa a vállalkozó szelleműekkel. Mindezt értelmező és elmélkedő módon teszi. Az Isten velünk van mindennap című könyv XVI. Benedek pápaságának első feléből vesz elő megfontolásra méltó eszmefuttatásokat, szintén napi beosztással. A Szent István Társulat Patres című kiadványa mindehhez – Szentírás és tanítóhivatal – hozzáteszi a szent hagyományt. E kötet ugyanis – amelynek összeállítója Perendy László, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezetője – az első évezred irodalmából válogat úgy, hogy minden napra jusson átgondolnivaló.
Könyvespolcra
A szerzőpáros az Isten ablakain kitekintőknek, az életöröm kivételes birtokosainak, a nevetni vágyóknak ajánlja e könyvet: elsősorban megerősítésül. De jó volna, ha a nevetni nem tudók, az élet súlyos terhei alatt görnyedezők is a kezükbe vennék, mert olvasni egyszerűbb és olcsóbb, mint bármilyen gyógyszeres terápia. A megértett világ sokkal elviselhetőbb – állítja Bagdy Emőke, a népszerű klinikai szakpszichológus, akinek örök vitalitása és derűs életszemlélete sokaknak ad erőt a hétköznapokhoz. Pap János más területen tevékenykedik: a Zeneakadémia docense, zenei akusztikus, a hangok szintézisre törekvő kutatója. Publikációi, előadásai a hangokról, a hangszerekről, a nevetésről, a pedagógiai és a zenei humorról szólnak, s Bagdy Emőkéhez hasonlóan ő is igen karizmatikus személyiség.
Összesen valamivel több mint négyszáz felvételt küldtek a pályázók a Vértesi Erdő Zrt. Keresztény-kulturális emlékeink a Vértesben címmel és hagyományteremtő szándékkal tavaly kiírt fotópályázatára, amelynek anyagából elsőként az oroszlányi Munkás Szent József-plébániatemplomban nyílt tárlat még november végén.
Nézőtér
Pavel Florenszkij szerint az ikon nem más, mint ablak az örökkévalóságra. Ám ha jobban megfigyeljük, azt is észrevehetjük, hogy valójában egyszerre tár fel valamit az isteni és az emberi mélységekből. Kapocs és tükör, szimbólumok serege és maga a megtestesült egyszerűség. Andrej Tarkovszkij Sztalker című filmjében – a rendező bevallása szerint – nincsen semmi felesleges. Sok kritikus többek között ezért is hozta összefüggésbe az alkotást az ortodox ikonokkal, mondván, e keleti szentképekhez hasonlóan nyitja rá szemünket mindarra, aminek legfőbb jellemzője az időtlenség.