Tisztán, önmagunkként

Szerző:

„Amikor diakónussá szenteltek, s ráhajtottam a fejem az oltárra, kiüresedtem, nem volt más, csak Isten és én. Olyan ez, mint amikor szerelmes vagy: nincsen más, s nem tudod, miért, de szereted a másikat. Isten különleges ajándéka, hogy diakónusként először a Duna január 6-i szentelésén vehettem részt (Lakatos Péter a képen a szentelő püspöktől jobbra látható – a szerk.).

Arra gondoltam, a víz tisztít. Az ember vágyik arra, hogy tiszta legyen, hiszen a hétköznapok ráviszik a bűnre. Mondják, hogy a cigányok fát lopnak, de át sem gondolják, hogy tán azért, hogy meg ne fagyjanak reggelig. Mind tiszta életre vágyunk. Kívülre sokszor nem azt mutatjuk, ami bennünk van. Mindennap felvesszük az álarcot, holott milyen jó lenne, ha önmagunkat adnánk, azt, ami a szívünk mélyén van.”

(Lakatos Péter vallomása szenteléséről és első diakónusi szolgálatáról)

Ha akarjuk, elérjük!

Szerző:

Találkozás Lakatos Péterrel, a hit éve első görögkatolikus diakónusával

Már nem is tudja, melyik nyelven tudott hamarabb, magyarul vagy cigányul-e, de tán inkább cigányul. Szentelését is cigány nyelven végezték december 30-án, Máriapócson. Lakatos Péter a hit évének első cigány görögkatolikus diakónusa. Szülőfaluja a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Kántorjánosi, ahol a cigányoknak külön görögkatolikus templomuk van s az anyanyelvükön miséznek. Péter családja még mindig itt él – ő Budapesten szolgál. Emellett az ELTE Nyelvtudományi Doktori Iskolájának elsőéves hallgatója s a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének munkatársa: a roma–magyar kétnyelvűség előnyeit és hátrányait kutatja.

– Mi formálta a hitét?

– Elsőéves kispap voltam, s nem sikerült a filozófiavizsgám. Mikor találkoztam Keresztes Szilárd püspökkel, kérdezte, hogy vagyok. Mondtam, hogy hát nem úgy ment a vizsgám, ahogy szerettem volna, konkrétan megbuktam. Mire ő: „Nem baj, fiam, mindig mondtam én, hogy cigánynak nem való a filozófia!” Évekkel később rájöttem, igaza volt. Mi, cigányok nem bölcselkedünk arról, hogy van-e Isten, vagy nincs, nem gondolkodunk arról, hogyan lett a világ. Megvan bennünk a transzcendens iránti vágy, hisszük, hogy van Teremtőnk.

Emléknap Kaposváron

Szerző:

Örömteli, hogy fiatalokat is vonzott az az emlékülés, amelyet – a somogyi megyehét eseményeinek egyikeként – a doni áttörés hetvenedik évfordulója alkalmából rendeztek meg a kaposvári vármegyeházán, január 11-én. Az ünnepi eseményen Szakály Sándor történészprofesszor Magyarország II. világháborús részvételéről beszélt, emléket állítva a „rosseb bakáknak” is – ahogyan a somogyi katonákat emlegették –, akik embertelen körülmények között vívták élet-halál harcukat.

„Imádom…!”

Szerző:

Felkészülő

– rikkantja a gyerek a desszert láttán, s a hívő szülők többsége reflexből máris mondja rá a figyelmeztetést: „Kisfiam, imádni csak Istent szabad!”

„Imádlak…” – suttogja bizalmasan a kislány édesanyja ölébe bújva, de máris jön a rendreutasítás: „Imádni csak Istent lehet.”

Szinte gondolkodás nélkül adjuk tovább ezt a régről belénk nevelt hitigazságot, függetlenül attól, hogy illeszkedik-e a helyzethez. Így egyszerűen elmegyünk egymás mellett: nem reagálunk arra, ami a gyerek számára az adott pillanatban olyan fontos, ráadásul valószínűleg nem is fogja érteni, hogyan kapcsolódik mondandónk az ő örömteli élményéhez.

Alkoholizmus, szenvedélybetegség

Szerző:

Felkészülő

Már megint ez a téma? Nem csodálkoznék, ha ez volna a kedves olvasó első reakciója a cikk láttán. S ez így természetes. Elegünk van már ebből a nehéz kérdésből, ami ráadásul olyan reménytelen. Jobb, ha nem is foglalkozunk vele! Ha segíteni nem tudunk, legalább ne terheljük magunkat még ezzel is. Így próbálunk védekezni az egyik legfájóbb érzés: a tehetetlenség ellen. Holott éppen ezzel sodorjuk magunkat és másokat is egyre nehezebben kezelhető helyzetekbe. Szinte mindegy is, hogy mi magunk váltunk-e csaknem észrevétlenül szenvedélybeteggé, vagy „csak” együtt élünk valaki más szenvedélybetegségével.

„Mi az a valóság?”

Szerző:

Az iskolai agresszió okairól

Mióta kislányom iskolás, sokféle hatás éri, s délután, amikor hazaér, változatos történeteket mesél. Az értelmetlen csúfolódás, a sok felesleges sértődés, a másik becsmérlése, ugratása nem lep meg, a gyerekek néha nagyon kegyetlenek egymással. Szavaikkal mélyebb sebeket ejtenek, mintha bokán rúgnák a másikat, vagy meghúznák a haját. Az agresszív gyerekek sokszor nemcsak a társaikat bántják, hanem esetleg önmagukat vagy az állatokat is.

Magyar Kurír - Új Ember
Powered by  GDPR Cookie Compliance (opens in a new tab)
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.