Quentin Tarantino Django el­sza­ba­dul cí­mű spagettiwesternjét ér­de­mes meg­néz­ni, s nem csak erős ideg­ze­tű­ek­nek. A té­ma, a rab­szol­ga­ság a mű­faj­tól ide­gen. A ren­de­ző az ame­ri­kai tár­sa­dal­mon kí­vü­li két fő­hőst vá­laszt, hogy meg­mu­tas­sa, mi tör­té­nik, ami­kor az em­ber ha­tal­mat gya­ko­rol egy má­sik em­ber fe­lett. Django (Jamie Foxx), a rab­szol­ga dr. Schultz (Christoph Waltz), egy né­met be­ván­dor­ló fej­va­dász se­gít­sé­gé­vel sza­bad em­ber lesz. Ket­te­jük sor­sa ös­­sze­fo­nó­dik: együtt ül­dö­zik a vad­nyu­gat kö­rö­zött bű­nö­ző­it. A cél azon­ban: meg­ta­lál­ni és ki­sza­ba­dí­ta­ni Django fe­le­sé­gét, Broomhildét.

A far­sang, tud­juk, a vi­dám­ság ide­je. Ilyen­kor már-már kö­te­le­ző jól mu­lat­ni, bo­hóc­kod­ni és ne­vet­ni, ami akár még el is ve­he­ti a ked­vün­ket a szó­ra­ko­zás­tól. Én in­kább úgy kö­ze­lí­tek eh­hez az idő­szak­hoz, mint le­he­tő­ség­hez, ami­kor fel­éleszt­het­jük ma­gunk­ban az eset­leg már csak pis­lá­ko­ló vi­dám­sá­got. Ki sok­szor, ki rit­káb­ban, de min­den­ki ne­vet. Aki so­ha, ar­ról sejt­jük, tud­juk, va­la­mi ba­ja van. Ál­ta­lá­ban a lel­ké­vel és a szí­vé­vel, hi­szen a ne­ve­tés ezek­kel áll szo­ros kap­cso­lat­ban.

Örök­ség-so­ro­zat: Sen­kálsz­ky End­re

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2012)

Eu­ró­pa leg­idő­sebb, a kö­zel­múlt­ban még szín­pad­ra lé­pő szín­mű­vé­sze. A ro­má­ni­ai ma­gyar szín­ját­szás apos­to­la idén már a ki­lenc­ven­ki­len­ce­dik évé­ben jár. Ván­dor­szí­nész­ként kezd­te Jódy Kár­oly tár­su­la­tá­nál. Pá­lya­fu­tá­sát át- meg át­szőt­ték a tör­té­ne­lem vi­ha­rai. Ta­nú­ja volt a ko­lozs­vá­ri Nem­ze­ti Szín­ház el­or­zá­sá­nak, és ő ját­szot­ta a Bánk bán cím­sze­rep­ét, ami­kor a ma­gyar tár­su­lat 1945. jú­ni­us 1-jén vis­­sza­köl­tö­zött Ko­lozs­vár­ra. Ta­nú­ja volt a ko­lozs­vá­ri né­ma­film­gyár­tás ko­rá­nak, és együtt dol­go­zott a le­gen­dás szí­ni igaz­ga­tó­val, ren­de­ző­vel és né­ma­film­al­ko­tó­val, Janovics Je­nő­vel. A ko­lozs­vá­ri tár­su­lat si­ke­res da­rab­ja­i­ban ka­pott mél­tó, nagy sze­re­pe­ket. Szá­mos ha­zai ki­tün­te­té­se mel­lett a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Ér­de­mes Mű­vé­sze cí­met is ki­ér­de­mel­te.

Ka­na­dai kri­mi (2000)

Sir Arthur Conan Doyle hí­res re­gé­nyé­ből több film is ké­szült már. Egy nap vi­dé­ki kör­or­vos ke­re­si fel Sher­lock Holmest (Matt Frewer), a le­gen­dás de­tek­tí­vet. Be­szá­mol pá­ci­en­se és ba­rát­ja, Sir Baskerville ha­lá­lá­nak kü­lö­nös kö­rül­mé­nye­i­ről. Lá­to­ga­tá­sa so­rán el­me­sé­li azt az év­szá­za­dos le­gen­dát, amely sze­rint a Baskerville csa­lá­dot ször­nyű átok sújt­ja: va­la­men­­nyi le­szár­ma­zott­já­ra vé­res, bor­zal­mas ha­lál vár, mi­vel a kö­dös és ki­et­len láp­vi­dé­ken egy ör­dö­gi lény ólál­ko­dik, ar­ra vár­va, hogy le­csap­jon ál­do­za­tá­ra. Holmes meg­bíz­za hű se­gí­tő­tár­sát, dok­tor Watsont, hogy kí­sér­je el az if­jú örö­köst Baskerville Hall­ba, és se­gít­sen fényt de­rí­te­ni a rej­tély­re. A ko­mor kas­tély és a kö­rü­löt­te el­te­rü­lő ki­halt pusz­ta­ság mint­ha va­ló­ban ter­mé­szet­fe­let­ti tit­ko­kat rej­te­ne. Csak­hogy Sher­lock Holmes sze­rint a nyo­mok bűn­tény­re utal­nak…

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2003)

Ta­lán mind­an­­nyi­unk­kal meg­tör­tént egy­szer-két­szer, hogy a kony­há­ba vagy a mel­lék­he­lyi­ség­be nem me­het­tünk be — mert sö­tét­kam­rá­vá vál­toz­tat­ta az is­me­rő­sünk, csa­lád­ta­gunk. Marx Jó­zsef is ilyen „át­vál­toz­ta­tó­mű­vész”, aki el­ső fény­ké­pe­ző­gép­ét érett­sé­gi aján­dék­ként kap­ta édes­ap­já­tól. A fény­ké­pé­szet tech­ni­ká­ját au­to­di­dak­ta mó­don sa­já­tí­tot­ta el, sö­tét­kam­rá­nak pe­dig csak­ugyan a kony­há­ját ne­vez­te ki. 1930-tól éven­te húsz-har­minc nem­zet­kö­zi ki­ál­lí­tá­son is részt vett, 1958-tól pe­dig már nem ama­tőr, ha­nem hi­va­tá­sos fo­tós, sőt, fo­tó­ri­por­ter is volt. Sü­tő And­rás meg­hív­ta az Új Élet cí­mű lap­hoz, Marx pe­dig ál­lá­sá­nak kö­szön­he­tő­en gya­kor­la­ti­lag be­jár­ta Er­délyt. Em­be­rek, ese­mé­nyek ez­re­it do­ku­men­tál­ta ka­me­rá­já­val.

Port­ré­film Péreli Zsu­zsa go­be­lin­mű­vész­ről. Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2012) • A port­ré­mű­sor­ban Péreli Zsu­zsa gye­rek­ko­rá­ról, pá­lyá­ja ala­ku­lá­sá­ról vall, va­la­mint szen­ve­dé­lyé­ről, a biokertészkedésről, a fa­lu­si élet­ről és a szin­te az egész éle­tét be­töl­tő sze­rel­mé­ről, a szö­vés­ről. Szem­ta­núi le­he­tünk egy mű­ve lét­re­jöt­té­nek is. A fa­li­kár­pit tör­té­ne­te na­gyon kü­lön­le­ges: a mű­vész­nő ki­fe­je­zet­ten a sop­ron­bán­falvi pálos-kármelita ko­los­tor ins­pi­rá­ci­ó­já­ra, hoz­zá il­lesz­ke­dő te­ma­ti­ká­ban és dí­szí­té­sé­re al­kot­ta. A mű­al­ko­tás pá­rat­lan sa­já­tos­sá­ga, hogy töb­bek kö­zött az utol­só sop­ron­bán­falvi kármelita fő­nök­nő, Er­zsé­bet anya ha­gya­té­ká­ból szár­ma­zó fo­na­lak­ból ké­szült. A ko­los­tor vá­lasz­tá­sa nem vé­let­len: az épü­let meg­men­tő­je Péreli leg­főbb gyűj­tő­je, Ko­vács Gá­bor.

„Kö­zöt­tünk él­nek” — A Bé­csi Nap­ló tör­té­ne­tei. Mű­vé­sze­ti, tu­do­má­nyos ma­ga­zin­mű­sor (2011) • Az is­me­ret­ter­jesz­tő so­ro­zat a vi­lág kü­lön­bö­ző pont­ja­in élő ma­gyar kö­zös­sé­gek (egye­sü­let, szer­ve­zet, szö­vet­ség, klub, egy­ház­köz­ség, egyén) be­mu­ta­tá­sát tűz­te ki cé­lul. A ké­szí­tők el­ső­sor­ban azo­kat a ma­gya­ro­kat és a ma­gyar­ság­hoz kö­tő­dő sze­mé­lye­ket mu­tat­ják be, akik ki­emel­ke­dő köz­éle­ti sze­rep­vál­la­lá­suk­kal, mű­vé­szi te­vé­keny­sé­gük­kel vagy élet­út­juk­kal ki­vív­ták kör­nye­ze­tük el­is­me­ré­sét. A most lát­ha­tó epi­zód­ban az auszt­ri­ai ma­gya­rok lap­ját, a Bé­csi Nap­lót is­mer­het­jük meg kö­ze­lebb­ről. Az 1980 már­ci­u­sa óta, két­ha­von­ta meg­je­le­nő fo­lyó­irat párt­po­li­ti­ká­tól füg­get­len, az eu­ró­pai in­teg­rá­ci­ót tá­mo­ga­tó, egyút­tal a ki­sebb­sé­ge­ket az eu­ró­pai sok­szí­nű­ség hor­do­zó­i­nak te­kin­tő új­ság. A film­ben meg­szó­lal De­ák Er­nő fő­szer­kesz­tő, Ferenczy Klá­ra szer­kesz­tő és Gömöri György, a szer­kesz­tő­bi­zott­ság Lon­don­ban élő tag­ja.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film-so­ro­zat (2006)

Maurice Mae­ter­linck sok­fé­le­kép­pen fel­dol­go­zott hí­res tün­dér­me­sé­je nyo­mán lett a ke­ze­ink kö­zül kön­­nyen ki­röp­pe­nő kék ma­dár a bol­dog­ság szim­bó­lu­ma. Azé a bol­dog­sá­gé, ame­lyet kár tá­vo­li or­szá­gok­ban ke­res­ni, mert egyet­len lak­he­lye van: a sa­ját szí­vünk. Nem tárgy, hogy meg­sze­rez­het­nénk: rá­adás­ként kap­juk. A film al­ko­tói még­is út­ra kel­tek. Igaz, ők nem a bol­dog­sá­got ke­res­ték, ha­nem a ta­nul­sá­got. Mi­ért vall­ják bol­dog­nak ma­gu­kat Rio de Ja­ne­i­ro nyo­mor­ne­gye­de­i­nek, a fa­vel­lák­nak a la­kói? Nem volt ve­szély­te­len vál­lal­ko­zás be­ha­tol­ni a Santa Teresa ne­gyed­be, Fogueteiróba, az egy­más he­gyén-há­tán épült kis há­zak bű­nö­zők­kel te­li, még a ha­tó­sá­gok szá­má­ra is meg­kö­ze­lít­he­tet­len dzsun­ge­lé­be. De akik meg­né­zik a két­ré­szes fil­met, nem­csak er­ről a kü­lö­nös, zárt vi­lág­ról, ha­nem az em­be­ri ter­mé­szet­ről is so­kat ta­nul­hat­nak.