Interjú Mózessy Gergely egyháztörténésszel

A nép­sze­rű székelyudvarhelyi lel­ki­pász­tor, Pálfi Gé­za a ka­to­li­kus egy­ház XX. szá­za­di vér­ta­nú­inak egyi­ke. Mind­ös­­sze negy­ven­há­rom éves volt, ami­kor 1984-ben a ro­mán kom­mu­nis­ta bel­biz­ton­sá­gi szer­ve­zet, a Securitate hó­hér­jai le­tar­tóz­tat­ták, és olyan sú­lyo­san bán­tal­maz­ták, hogy nem sok­kal ké­sőbb máj­elég­te­len­ség­ben meg­halt. A Du­na Te­le­ví­zió ré­vén most rész­le­te­sen meg­is­mer­het­jük tör­té­ne­tét a Filip dos­­szié — Pálfi Gé­za meg­fi­gyelt éle­te cí­mű ro­mán do­ku­men­tum­film­ből (hét­fő, 21.20). Mi­lyen szem­pont­ok alap­ján ke­rült egy pap a kom­mu­nis­ta ve­ze­tők cél­ke­reszt­jé­be? Er­ről kér­dez­tük Mózessy Ger­gely egy­ház­tör­té­nészt, a Szé­kes­fe­hér­vá­ri egy­ház­me­gye gyűj­te­mény­igaz­ga­tó­ját.

Ok­tó­ber má­so­dik csü­tör­tö­ke 2000 óta a lá­tás vi­lág­nap­ja. A nap cél­ja fel­hív­ni a fi­gyel­met ar­ra a tény­re, hogy a vak­ság ki­ala­ku­lá­sá­nak nyolc­van szá­za­lé­ka meg­előz­he­tő, il­let­ve gyó­gyít­ha­tó. Ok­tó­ber 15-e, a lá­tás­sé­rül­tek nem­zet­kö­zi nap­ja és a fe­hér bot nap­ja, amely ar­ra em­lé­kez­tet ben­nün­ket, mi­lyen sa­já­tos hely­zet­ben van­nak a va­kok és gyen­gén lá­tók.

„Alig­ha ta­lá­lunk még egy ze­ne­kart, amely oly rend­kí­vü­li és szen­zá­ci­ót kel­tő kö­rül­mé­nyek közt ala­kult meg és szer­zett ma­gá­nak te­kin­télyt, mint az Iz­ra­e­li Fil­har­mo­ni­kus Ze­ne­kar. Rend­kí­vü­li volt már ma­gá­nak Hubermannak a be­je­len­té­se, hogy »a vi­lág leg­ki­sebb or­szá­gá­ban a leg­jobb ze­ne­kart« akar­ja meg­te­rem­te­ni…” Siegfried Borris kez­di így A vi­lág nagy ze­ne­ka­rai cí­mű köny­vé­nek „kö­zel­-ke­le­ti” fe­je­ze­tét. Az ön­szer­ve­ző­dő-út­ke­re­ső együt­tes „ős­tör­té­ne­te” az 1920-as éve­kig nyú­lik vis­­sza; a tár­su­lat ka­rak­tert nyert, ami­kor 1934-ben meg­ala­kult a Palestine Phil­har­mo­nic Symphony Union.

Magyar dokumentumfilm (1998)

Ka­lo­ta­szeg mű­vé­sze­ti fo­ga­lom. Jel­leg­ze­tes há­zi­ál­la­ta csu­pán egyi­ke sok­szí­nű­sé­gé­nek — dú­san és ar­cha­i­ku­san csip­ké­zett dal­la­mai, var­rot­ta­sai, tex­til­jei, fa­ka­zet­tái, épü­le­tei és tánc­moz­du­la­tai pá­rat­lan örök­sé­günk. Nem­csak egy föld­raj­zi táj­egy­ség a Kö­rös és a Kalota vi­zei ál­tal köz­re­fo­gott föld­da­rab — bár a hu­szon­egye­dik szá­zad ele­jé­re az itt élők ha­gyo­má­nyos szo­kás­vi­lá­ga meg­ko­pott, élet­mód­ja át­ala­kult —, de a hon­fog­la­lás óta fo­gyó-gya­ra­po­dó ma­gyar­ság má­ig őr­zi mél­tó­sá­gos, ven­dég­ma­rasz­ta­ló éle­tét.