Hol maradsz, harmadnap?
Ember vagyok. Állok az első stáció előtt. Nézem a műalkotást, a bronz domborművön kirajzolódik a férfi alakja, a háttérben valami kútféle, talán szökőkút, valaki éppen mosakszik. Csillan a fény, a férfi összekulcsolja maga előtt a kezét, kissé lehajtja a fejét – gyönyörű. Ember vagyok. Őt éppen halálra ítélték. És én gyönyörűnek nevezem a látványt?! Leforrázva állok. Nem tudok mit kezdeni a kifejezéssel: ember vagyok. Mit jelent ez? Talán annyit, hogy ez a legtöbb, amit képes vagyok elmondani önmagamról?
Neki nincs szava. Mindvégig szótlan marad, csak megy, egyre csak megy… Aztán a végén az a hét szó. Azzal világítja meg, onnan, a magasból, a keresztácsolat magasából az egész utat? Hét szó, hét emberi szó, de már nem is emberi: bocsásd meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek.