„Alig­ha ta­lá­lunk még egy ze­ne­kart, amely oly rend­kí­vü­li és szen­zá­ci­ót kel­tő kö­rül­mé­nyek közt ala­kult meg és szer­zett ma­gá­nak te­kin­télyt, mint az Iz­ra­e­li Fil­har­mo­ni­kus Ze­ne­kar. Rend­kí­vü­li volt már ma­gá­nak Hubermannak a be­je­len­té­se, hogy »a vi­lág leg­ki­sebb or­szá­gá­ban a leg­jobb ze­ne­kart« akar­ja meg­te­rem­te­ni…” Siegfried Borris kez­di így A vi­lág nagy ze­ne­ka­rai cí­mű köny­vé­nek „kö­zel­-ke­le­ti” fe­je­ze­tét. Az ön­szer­ve­ző­dő-út­ke­re­ső együt­tes „ős­tör­té­ne­te” az 1920-as éve­kig nyú­lik vis­­sza; a tár­su­lat ka­rak­tert nyert, ami­kor 1934-ben meg­ala­kult a Palestine Phil­har­mo­nic Symphony Union.

Magyar dokumentumfilm (1998)

Ka­lo­ta­szeg mű­vé­sze­ti fo­ga­lom. Jel­leg­ze­tes há­zi­ál­la­ta csu­pán egyi­ke sok­szí­nű­sé­gé­nek — dú­san és ar­cha­i­ku­san csip­ké­zett dal­la­mai, var­rot­ta­sai, tex­til­jei, fa­ka­zet­tái, épü­le­tei és tánc­moz­du­la­tai pá­rat­lan örök­sé­günk. Nem­csak egy föld­raj­zi táj­egy­ség a Kö­rös és a Kalota vi­zei ál­tal köz­re­fo­gott föld­da­rab — bár a hu­szon­egye­dik szá­zad ele­jé­re az itt élők ha­gyo­má­nyos szo­kás­vi­lá­ga meg­ko­pott, élet­mód­ja át­ala­kult —, de a hon­fog­la­lás óta fo­gyó-gya­ra­po­dó ma­gyar­ság má­ig őr­zi mél­tó­sá­gos, ven­dég­ma­rasz­ta­ló éle­tét.

Amerikai filmdráma (1966)

Mond­ják, a há­zas­sá­gok a menny­ben köt­tet­nek. És a po­kol­ban ér­nek vé­get — te­szik hoz­zá má­sok ci­ni­ku­san. Martha (Elizabeth Taylor) és Ge­or­ge (Richard Burton) kö­zép­osz­tály­be­li ér­tel­mi­sé­gi­ek­ként masz­kok és sze­re­pek mö­gé búj­nak, hogy lé­tez­ni tud­ja­nak. Épp egy es­tély­ről ér­kez­nek ha­za, a hecc ked­vé­ért ci­va­kod­ni kez­de­nek, amit ak­kor sem hagy­nak ab­ba, ami­kor egy ba­rá­ti há­zas­pár ér­ke­zik hoz­zá­juk. Az Edward Albee drá­má­já­ból, Mike Nichols ren­de­zé­sé­ben ké­szült le­gen­dás film ke­gyet­len le­szá­mo­lás a ró­zsa­szín bol­dog­sá­got ígé­rő ame­ri­kai álom il­lú­zi­ó­i­val. Mar­tha és Ge­or­ge ál­ar­cai ezen az őrült éj­sza­kán vég­leg le­hull­nak: har­sány ha­ho­tá­zá­sok, ot­rom­ba vic­ce­lő­dé­sek és az előz­mény nél­kül ki­rob­ba­nó fék­te­len ve­sze­ke­dé­sek jel­zik, hogy csap­da­hely­zet­ben ver­gőd­nek, s a bol­dog­ta­lan­sá­gért va­ló köl­csö­nös bos­­szú las­san el­emész­ti őket.

Magazinműsor (2012)

A most in­du­ló mű­sor fő­sze­rep­lői az ál­la­tok. Lá­nyom­mal együtt néz­tük a múlt he­ti adást, sok új­don­ság­ról hal­lot­tunk. Pél­dá­ul, hogy a nyír­egy­há­zi ál­lat­park­ban azt ter­ve­zik, ha­ma­ro­san a lá­to­ga­tók is ele­fánt­hát­ra ül­het­nek, s meg­néz­he­tik oda­fönt­ről a vi­lá­got. Rátonyi Krisz­ti­na mű­sor­ve­ze­tő ki­pró­bál­ta, hogy ka­pasz­kod­ni még a ter­me­tes jó­szág fü­lé­be sem na­gyon le­het, ám aki egye­nes de­rék­kal ül, az nem esik le. A mű­sor ké­szí­tői el­lá­to­gat­tak a cse­pe­li vak­ve­ze­tő­kutya-kiképző is­ko­lá­ba is, ahol ki­de­rült, hogy a vak­ve­ze­tő ku­tya sok­ré­tű kö­ve­tel­mény-rend­szer­nek kell hogy meg­fe­lel­jen. Le­gyen erős, bá­tor, ki­tar­tó, ugyan­ak­kor sze­líd, em­ber­sze­re­tő. Le­gyen ta­nu­lé­kony, in­tel­li­gens, szó­fo­ga­dó, önál­ló és ha­tá­ro­zott. Leg­in­kább a né­met ju­hász­ku­tya, a labrador ret­rie­ver, az óri­ás schnauzer, az új­fund­lan­di, az an­gol szetter és az airdale ter­ri­er al­kal­mas er­re a fel­adat­ra.

Le­gyen bár pisz­to­lyos wes­tern­hős, ke­mény ök­lű nyo­mo­zó vagy szik­la­szi­lárd ka­to­na, Clint Eastwood az ame­ri­kai hős ős­tí­pu­sát tes­te­sí­ti meg, mely­ben a pi­o­ní­rok ter­mé­szet­le­győ­ző, új vi­lá­got épí­tő el­szánt­sá­ga az ógö­rög har­ci erény­­nyel ke­ve­re­dik. Gyor­san te­re­bé­lye­se­dő ren­de­zői élet­mű­vé­ben azon­ban egy­re szem­be­tű­nőbb a tö­rek­vés: ön­nön mí­to­szá­nak ele­me­i­ről kö­vet­ke­ze­te­sen ki­mu­tat­ja, hogy ha­mi­sak, ugyan­ak­kor fi­no­man jel­zi, hogy a fe­lü­le­tes kli­sé-mas­ka­ra mö­gött fon­tos ér­té­kek rej­tőz­nek.

Anders Breivik és James Holmes. E két fi­a­tal ne­ve ne­he­zen fog el­tűn­ni a köz­tu­dat­ból. Túl­zás nél­kül mond­hat­juk, hogy tet­te­ik az egész vi­lá­got meg­ráz­ták. Egyik egy if­jú­sá­gi ren­dez­vé­nyen, a má­sik egy mo­zi­ban gyil­kolt, vá­lo­ga­tás nél­kül. Nemcsak a szak­ér­tők, de a la­i­ku­sok is ke­re­sik a vá­laszt: va­jon mi­ért? El­ső rá­né­zés­re tel­je­sen ér­tel­met­len­nek tű­nik az, amit el­kö­vet­tek. A csa­lá­di és a tár­sa­dal­mi okok biz­to­san mind köz­re­ját­szot­tak, de ön­ma­guk­ban még­sem ma­gya­ráz­nak meg sem­mit.

Bol­dog XXIII. Já­nos (Angelo Giuseppe Roncalli, 1881—1963) egy­há­zi em­lék­nap­ját az ál­ta­la ös­­sze­hí­vott II. va­ti­ká­ni zsi­nat meg­nyi­tá­sá­nak öt­ve­ne­dik év­for­du­ló­ján, ok­tó­ber 11-én tart­juk. Szent Pé­ter 261. utó­da­ként 1958 és 1963 kö­zött ve­zet­te a ka­to­li­kus egy­há­zat. Köz­vet­len­sé­gé­nek és egy­sze­rű­sé­gé­nek kö­szön­he­tő­en min­den idők egyik leg­nép­sze­rűbb pá­pá­ja volt. 2000 őszén avat­ta bol­dog­gá II. Já­nos Pál pá­pa.

An­gol—ame­ri­kai csa­lá­di film (1987)

„Vis­­sza­gon­dolt az öz­vegy her­ceg­as­­szony­ra, akit ha­lál­ra ijesz­tett, mi­kor ott állt csip­ké­i­vel és gyé­mánt­ja­i­val a tü­kör előtt: eszé­be ju­tott a négy szo­ba­lány, akik ideg­gör­csöt kap­tak, mi­kor rá­juk vi­gyor­gott az egyik ven­dég­szo­ba füg­gö­nye mö­gül; vis­­sza­em­lé­ke­zett a köz­ség lel­ké­szé­re, aki­nek el­fúj­ta a gyer­tyá­it, mi­kor az ké­ső éj­jel ki­lé­pett a könyv­tár­szo­bá­ból — az­óta is már­tír­ja volt ideg­ba­já­nak, bár Sir William Gull ke­ze­lé­se alatt ál­lott; az­tán eszé­be ju­tott Ma­dame de Tre­mouil­lac, aki egy ko­ra reg­gel ar­ra éb­redt, hogy a kan­dal­ló mel­let­ti ka­ros­szék­ben egy csont­váz ül és a nap­ló­ját ol­vas­gat­ja.” — így gon­dol­ko­dott a canterville-i kas­tély kí­sér­te­te, mi­u­tán olyan ar­cát­lan­ság ér­te, hogy há­rom­száz éves, be­rozs­dá­so­dott vég­tag­ja­i­nak be­ola­jo­zá­sát vis­­sza­uta­sí­tot­ta a kas­tély leg­újabb la­kó­ja. A kí­sér­tet-já­rás, a szűn­ni nem aka­ró vi­har és éj­sza­kai ne­sze­zés, vagy az el­tün­tet­he­tet­len vér­folt okát Oscar Wilde me­sé­je mond­ja el — mely a lát­szat­tal és a so­kat­mon­dó cím­mel el­len­tét­ben — a fé­le­lem és a gyá­va­ság he­lyett a bá­tor­ság­ra és cse­lek­vés­re ta­nít.