Bizalom és töredelem – két nagyon fontos erő, amely minden Isten felé forduló ember szíve mélyén ott munkál. Ennek a kettősségnek ad hangot ezen a vasárnapon a szentmise kollektája:
Mindenható, örök Isten, te mindig többet adsz nekünk, mint amit megérdemlünk és kívánhatunk. Áraszd ránk irgalmadat, bocsásd meg mindazt, amivel lelkiismeretünk vádol. És amit szinte már kérni sem merünk, add meg túláradó atyai jóságodból.
„A vallásos ember nyitott kozmoszban él, s ő maga is »nyitott« a világgal szemben (…), részesül a világ szentségéből.” A vallástörténész, Mircea Eliade a középpontra mutat az iménti mondatával, s az új évezred ajtajában különös figyelmet keltő a megállapítása.
Együtt élni a világgal, a Teremtő mesterművével, nem csupán tudni, hanem érezni is köveit, fáit, vizeit, megszólítani az égitesteket: nem romantikus figyelmesség, érzékenység, ahogyan az angol és a német irodalomból kifénylik. Jóval korábbi századok erénye ez, egészen rendkívüli távlattal: Ferencé, akit Assisi büszkeségének nevezhetünk. Hegyek, erdők járója, „virágok birodalmát” szerelmesen szerető turista érzékeli őt, minden természetjáró „őrangyalát” igazán.
P. Reisz Pálnak
kvadrumban nyírfák zsolozsmáznak
csillag fut átszivárgó sötéten
fehér zöld udvar
keresi tavaszok fürge vadja
ablakra mécs bogára rebben
Ferenc sétál két nyírág
borul glóriás fejére
ki erdők vándora – megpihen
holdpántos szigeten
ahol találkozások szívében
évek kiolthatatlan
lámpása virágzik
Az elmúlt napokban Európa több nagyvárosában kocsimentes napot rendeztek. Egyes országokban ez azt jelentette, hogy valóban kitiltották a városok egyes részeiből az autókat, nálunk viszont azt, hogy irgalmatlanul sok biciklista kerekezett adott időpontban irgalmatlanul sok autó között.
„Mindenható Isten, hallgasd meg mindennapi imádságomat. Töltsd el szívemet angyali tisztaságú szeretettel embertársaim iránt, hazám iránt és honfitársaim iránt! (…) Sugalld nekem, mit és hogyan kell kezdenem, hogy egy korona tőkével, melyet reám bíztál, elszámolni tudjak. Gondolkodni és dolgozni akarok éjjelnappal, életem fogytáig.”
Gróf Széchenyi István mindennapi imádságát olvasva lehet igazán felmérni a kontraszt nagyságát, amely a Magyar Tudományos Akadémia alapítójának lelkisége és a mai világ eszmét-erkölcsiséget maga alá tipró, fájdalmas valósága között feszül. A tendencia sajnos általános, az erkölcsi amortizáció – különböző mértékben és sebességgel – szinte minden országot elér. A demokrácia pedig erkölcs nélkül zsákutca; a nagyobb közösségek, mint például egy nemzeti közösség, teljes széteséséhez, elzülléséhez vezet.
Találkozás Vizy Márton zeneszerzővel
A zene a legszellemibb művészet. Ezt vallja Vizy Márton, a 2002-ben írt Örvendj, Magyarország című dal szerzője is. A fiatal alkotó és előadóművész, akinek legutóbbi műve a Madách Színházban bemutatott, Én, József Attila című musical, azt mondja, arra törekszik, hogy az alkotás folyamatában nagyobb teret engedjen a felülről jövő ihletettségnek, s ne csak az eszével és rutinból komponáljon.
– Nyolc testvérem közül hivatásszerűen csak a húgom foglalkozik zenével; Judit az Operaház énekese. Én szinte autodidakta úton jutottam el a zenélésig s a zeneszerzésig. Gyermekkoromban hat évig tanultam gordonkázni, és saját szórakoztatásomra tanultam meg magamtól zongorázni és gitározni. Tizenhét-tizennyolc évesen kezdtem el dalokat írni, de szövegírással akkor még nem foglalkoztam. Azért, hogy ne érjen túl erős külső zenei hatás, mindig is korlátozottan hallgattam és hallgatok más zenéket. Ezt egyébként Fellinitől vettem át, aki hasonló ok miatt szinte egyáltalán nem nézett filmeket. Így jobban tud az ember a belső ingerekre fókuszálni. Tavaly például elvonultam egy egyszemélyes „lelkigyakorlatra”. Egy visegrádi erdei panzióban mindenféle kommunikációra alkalmas eszköz nélkül töltöttem el néhány napot. Ott döbbentem rá, hogy az intuíció mennyire érzékeny szerzői képesség, amire kötelesség vigyázni.
Dóm tér, Szeged. 2013 augusztusa. Kultikus rockoperánk keletkezésének harmincadik évfordulóját köszönti a Fogadalmi templom előtt felragyogó Szent Korona, míg Beethoven István király nyitánya szól. Az ember az 1984-es szegedi előadás lelki és rendszerváltó forradalmára gondol. Majd hirtelen fényváltás. És sehol többé ünnep, sehol Szent Korona. Csak egy rozsdás vasketrec, amely először a zenészeket nyeli el, a végére az egész nemzetet.
Tagadhatatlanul ünnepi este. Díszelőadás augusztus 20-án, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. Erkel Ferenc István király című történelmi nagyoperáját az elmúlt húsz évben többször próbálták feléleszteni tetszhalott állapotából: húzva, rövidítve, áthangszerelve, laza dramaturgiáját igazítgatva, újrafűzve… A mostani kísérlet az ősváltozathoz való visszatérésről, a megviselt, alig olvasható kézirat restaurálásáról, rekonstrukciójáról (és digitalizálásáról) szólt. Hosszú és komoly munka, igazi molyolás előzte meg a szigeti színrevitelt. Az eredmény hasonló ahhoz, ahogy a premier közönsége fogadhatta a darabot az 1885. március 14-i ősbemutatón: az agg szerző és a szent király iránti kötelező és kijáró tisztelettel.