Az „igazi” István király

Kentaur „kard metszette” forgószínpadra, ajtókkal tagolt óarany-grafit díszletfal ívébe helyezte a naiv-vadromantikus cselekményt, igényesen kivitelezett jelmezekbe bújtatta a szólistákat, a nagyszámú kórus és a statisztéria tagjait. Nagy Viktor takarékos rendezése egy pillanatra sem keltette az „olcsóság” vagy a nyári hakniprodukció érzetét. Itt minden tisztességes, Bretz Gábor a címszerepben kortalan István királyként pedig kiváló.


A hiba a zenedrámában van. Erkel grandiózus tablókat álmodott, nagy kórusokkal, tömegjelenetekkel. A rövid áriák, ariosók, kettősök legtöbbször együttesekből indulnak és azokba is futnak. Talán a „tömörítésekből” is fakadó zenei aránytalanságoknak tudható be, hogy a néző-hallgató minduntalan az egysíkú be- és kivonulásokkal szembesül. Az idős komponista bizonyára Wagner Lohengrinjéből merített ihletet: az alaptónus, az ünnepélyes hömpölygés, a keresztény-pogány szembenállás, a bosszú és átok zenei ábrázolása, a nászkórus (nászinduló) idézete, a finálék felépítésének kísérlete egyaránt a wagneri igényre utal.

Erkel zenéje piheg, néha nagy lélegzetet vesz, de az invenció legtöbbször hiányzik, drámai ereje minduntalan megtörik, vajúdik, képtelen kiteljesedni, a rutinmegoldások szürkeségébe vész… Ez az operaritkaság mégis ünnepélyessé teszi az estét. Katarzist ugyan nem okoz, de a hétköznapokból – ha pillanatokra is – kiragad; sajátos „szertartás” volt, amely emléket hagyott a 2013-as esztendő Szent István-napjáról.

A július végi kivételes Madama Butterfly (Rost Andrea tökéletes szerepazonosulásával) és az igényességre törekvő Erkel-bemutató felkelti a reményt, hogy az idén hetvenöt éves Margitszigeti Szabadtéri Színpad újra rangos, nemzetközileg jegyzett nyári fesztiválhelyszín lehet.

Fotó: Kaiser Ottó (SzTSz)